végigvezette
arcodon
ujjaimat képzeletem,
1. A zenéről és rólad
amikor idegenek leszünk egy percre csak
ha elakad a szó és felbúg a kétely
átölellek - mert itt vagyok veled
elmaradt percek bélyeg-zálogául
elhallgatott szavak bölcsőjéül
megteremtelek húsomból, vénáim
deltája vezet léted tengerébe -
I.
Nézem a hold sötét oldalán meghúzódó, meddő szikla-partokat:
magányba dermedt, árnyéktalan hegyek roskadoznak
elátkozva és kitagadva.
Nem értelek és nem látlak.
Hamis havon jársz, hazug!
Lépsz rá frivol csillagot,
vérző, meztelen sebet.
Csókokkal ébresztesz. A susogó hárs
loboncos szélben véraranyat ringat.
Sikongva fonja pillanatainkat
egymásba s lángot vet a pirkadás.
Libben a nyárfa,
Hold ezüstből arcot fest,
susog egy fűszál
azok a frusztrált hormonok
már megint áttolakodtak rajtam.
Nincs alku? Hát én alkuszom,
Gázolva már nyakig mocsárban —
Meg ne érints, még nem tudod:
Ahol én vagyok, ott az árulás van.
Ne olvass. Nincs mit. Nem olvasol.
Higgy. És ezt se hidd el.
Egy harmatos réten feküdtem.
Körbenéztem.
Tér, emberek, hangok, színek és szagok.
Én: láttam őket.
Láttam a szerelem varázsos élményeit,
a művészet felsőbbrendű valóságát.
Én láttam őket.
S én akartam látni őket.
Akartam látni őket.
Előttem voltak.
Csúcsán és mélypontján a létnek
Mikor a pólusok összeérnek
Szárnyal és megtörik az ének