Vers
Mórotz Krisztina: Isteni csönd
Az erdő az én templomom
menedék kincsesvár
itthon vagyok nyugalom
zöngése száll mint apró darázs
cserjék rezzenő bokrain
rigófészkek csivitelnek
selymes a hangafű árnyékfoltok
mint a fények ruhák
és derűs isteni csönd
Hallgatag járok mint az emlékezet
fénypászmák kóborolnak
a fák keringő koronáján
mint ólomüvegen dalol a napfény
madarak zsolozsmáznak
Még várlak
1.
Szavaimmal kacsintok szemed felé,
érdekel-e még
különös világom?
Érzékeny ujjaid, mint térképen a tábornok
megsejtik-e még
törékeny lényegem?
Kitapintod-e még egyszer vívódó énemet?
Reménytelen szonett
Nap hevében lelkem didergőn fázik,
éjenként zord ősz fénye lobban fel már,
álmunkat űzőn beteg világ rám vár,
rőt parázsként az ítélet felizzik,
Talán...
Találkozóra megyek,
pedig ezek itt engem
nem szeretnek…
Recseg a tél fagyától
felengedett homok
a lábam alatt,
semmi sem változik,
üzenem Hérakleitosznak,
a folyó nélküli város ma is ugyanaz
Vagyunk
„Vagyok, aki vagyok."
S ha bennem, akkor én is.
Érted, nemcsak általad.
Szabadon, ahogy akartad,
hogy meglegyen.
Az vagyok!
Az vagyok!
Az vagyok, kit látni vélsz:
egy-hetvennégy-nullahárom-huszonhat
- őrült elmekivetülés.
Szenvtelen arc a temetésen,
síró férfi születéskor,
lelki szenny és
tucatjaira bomló gondolat.
A vihar és Te
Rokokó viharból világlik glóriád,
az esőt dobogja gyors lélegzeted.
Kezedben kövek - az egész világ,
szemedben a mindenség remeg.
