Vers
Jönnek
Dobogás megint.
Egyenletesen folyik
a város,
hullámzó,
pasztell emberár,
víz, sirályok,
hajók ólomkék
villanása.
Kislány lebben,
vattacukrára rózsaszín
felhőt dúdol
a nap,
kontyos hölgy előtt
kézenfogva a széllel,
elhagyott kenyeres zacskó halad.
Mese
elköltöztél belőlem
másnak húzod
síró hegedűszód
lelkem pázsitján
helyed kiégett üres folt
túl vad volt a nyár
visszajár az emlék
de nem mennék
többé utánad
csabaiandy: ébredés
finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj
Máhr Gábor: fáj a búcsú
Szétzilálsz. Ziláltságaidból élek.
Amíg élsz, jobban zenélek,
biztos te halsz meg vagy ha én nem,
elérlek, elér bennem e mostoha élet;
futok utánad, őrzöm a tavaszt,
nem találok hozzád szavakat,
te – ha akarsz – feltámasztasz,
de csak a pokolban van hely,
hogy lássalak.
Nagy Viktor: munka előtt reggel
kenderkötéllel lasszózott meteor
hő te
párnától összegűrt tarajos
goethe
Ő
nem tudsz aludni
tisztán látni
mert Ő
akit szeretsz
kiszakíthatatlan kényelmében fekszik
szemhéjad alatt
ott él veled-benned
tündöklő vágyaid magasba csapó lángnyelvein
Búcsú...
Újhold sarlója feszengett felettem,
az éjbe most rejtelmek csendjét szőtte,
megittam a maradék bort, s fizettem,
s búcsúzóul még megálltam előtte:
mesélj nekem te sejtelmes holdszelet,
szeretted-e lényem, s most hogy utazom,
görbe ajkad sír-e, vagy csak kinevet?
Bár mindegy, úgy sincsen miért maradnom….
