ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -

simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett

Nem múlik az idő – helyben áll,
az ember ki rajt’ áthalad,
mint egy régi karavánszeráj –
és minden csak egy pillanat.

Oly alaktalan és színtelen
mind – hitet tőlünk nyerhet ő,
árnyként bukkanunk fel hirtelen,
majd elnyel minket az idő.

„...Elbuvék a békesség galambja,/ Fészke mélyén turbékolni sem mer;/ Háborúnak ölyve csattogtatja/ Szárnyait a légben vad örömmel./ Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?”*

Ünnepel a haza.
Büszke mellén
kokárdavirág
– háromszínű hajnali reménység.
Lengő lobogókkal
üzen a hon:
Zengjük együtt
a szent szózatot!

„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,