Kék csillagok
Éveket hagytam eltűnni a felejtés ködében
fagyos hajnali éjszakákon átvacogó szerelmeket
amelyek kevésnek bizonyultak álmaimhoz
és gyáván elosontak
az alkonyok lázadás nélküli csendjében
elsiratva a meg sem született vágyakat
…emlékszem a szívemet felhasító
szilánkos némaságra
az arcomat tövisként felszántó
kék könnyeken elvetélt hallgatásra
mikor hirtelen kizuhantak a mindenség méhéből
a törékeny csillagok
születésükkel túléltem a véres korbácsütések
testemre fagyott stigmáit amelyek csókjaid nyomán
felengedtek egy hajnalon
egy másféle csendben
Láthatatlanul
A tavaszi Szél futkározott az utakon, a fák között. Betekintett a kertekbe, a bokrok alá, a félig csukott ablakokat sarkig kitárta, mint aki keres valamit, valakit. Aztán megállt valahol, megtalálta, akit keresett.
— Gyere! — intett neki.
— Öreg vagyok már, nem hiszem, hogy kellenék valakinek — volt a válasz.
— Dehogynem — súgta a Tavaszi Szél —, gyere, mutatok neked utakat, olyat ahol még nem jártál!
Takács Zoltán illusztrációja
Talán a remény zöldje
Talán itt az idő,
hogy az elavult dolgok
a múltba hulljanak, a tévutak
útvesztőkbe torkolljanak,
hogy változzon az önző ember,
és a földi poklok próbáin át
jobbra forduljon általa a világ.
Talán itt az idő,
hogy a régi utakat, ahol
sarjad a durva gaz,
remény-zöld pázsit takarja végre,
és virágok boruljanak
a Bölcsek emlékére,
örömtáncban forogjanak
a szorgos kis hangyák, bogarak,
ha kicsalogatják őket újra
a hajnali fénysugarak.
Ma még a múlt
csaló árnyai csábítanak,
de talán itt az idő,
hogy a bűnök és gyötrelmek
a múltba haljanak,
