Kép a "Krisztus első megkísértése" c. istenkáromló brazil filmből...
Téveszme-legelőkön a fű kövér...
A dinoszauruszok vége
Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.
Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.
Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.
Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.
álmai vagyunk egymásnak,
csillagok halványultak
mélyén az alvásnak -
simogató fűszálak közt,
mint egykor kint a réten -
fekszünk egymás mellett
Nem múlik az idő – helyben áll,
az ember ki rajt’ áthalad,
mint egy régi karavánszeráj –
és minden csak egy pillanat.
Oly alaktalan és színtelen
mind – hitet tőlünk nyerhet ő,
árnyként bukkanunk fel hirtelen,
majd elnyel minket az idő.
„...Elbuvék a békesség galambja,/ Fészke mélyén turbékolni sem mer;/ Háborúnak ölyve csattogtatja/ Szárnyait a légben vad örömmel./ Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?”*
Ünnepel a haza.
Büszke mellén
kokárdavirág
– háromszínű hajnali reménység.
Lengő lobogókkal
üzen a hon:
Zengjük együtt
a szent szózatot!
„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,