GYÁSZHÍR
Kedves alkotótársak és látogatók!
Szomorúan hozom tudomásotokra, hogy édesapám, Dr. Kovács Tivadar Ferenc, az Artpresszó főszerkesztője, sokatok számára theodor rövid betegséget követően, 2023. január 7-én elhunyt.
2023. február 17-én 15 órakor veszünk tőle végső búcsút a Lélekhajó ravatalozóban. (1096 Budapest, Ernő utca 30-34.)
Pokoj s nábytkem (František Gellner versének műfordítása)
Fiatalon járták lángokban
a világot – eleinte
önfeledten, utóbb unottan
özvegy-, s ifjakra tekintve.
Csorbakeretek a ház falán,
közömbösen néz képeket
limlom és egy könyvszekrény talán,
mi elnyeli a lépteket.
Kíváncsi, benéz a szobákhoz –
ágy, alatta poros cipők,
éneklő játékbabákhoz
elkísért szerelmes ripők.
Kanapé – sóhajtozást liheg,
rosszul zár ablak, s az asztal
is gyengülő lábakon billeg,
s kéz támaszt fejet csendesen.
S a lélek elkopott sokukban,
örömét elvesztve – sorsuk
töprengő vágyakozásukban
alvó rozoga bútoruk.
Eltűnés
Eltűnés
Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.
Üzenem
Azoknak üzenem, akik megbántottak.
Akiket egykor megsimogattam,
s mára már a hátukat sem látom,
eltűntek, hogy nekem fájjon.
Nem fáj.
Üzenem, hogy a tavasz átölelt újra
s a remény apró kis hajtásokba bújva
megsimogatta lelkem.
Bár roskadozva léptem, a hold erőt adott.
Éjjel kacsintottak rám a csillagok.
Azoknak üzenem, akik elfeledtek.
Amikor árván álltak, s melléjük térdepeltem
kezüket simogatva, dúdolva adtam meleget
amikor fáztak.
Volt hogy megaláztak.
Üzenem, hogy ideért már a nyár
árnyat ad az égig érő diófám
alatta ülve az ég is kékebb,
Hulló csillagok
- ahol a halál arat -
Messze tekintek - oda.
Kora esti égen zafír
kövekkel kirakott
fénylő csillagok...
Sok ezer emberi élet
távozott... Vajon
medig ragyogott?
Mennyi ember sír, idelent?
Könnyes szeme égre néz,
vigaszt keres...
Fentről simogató mosolyt
kap...
Hiába minden, beforratlan
sebek szakadnak!
A Hold és a világ
A Hold és a világ
A Hold odafent unatkozott,
széthúzta felhők függönyét.
Rég szánta bánatom,
messze nézett.
"Ha lenne egyetlen ember,
tiszta, mint a tenger…"
Valaki chatelt, késő éjjel.
A Hold nézte a sorokat,
meg a világot: egyetlen ember -
olyat nem látott.
Öreg már a szeme, régen nézi
a lenti világot…
***
Emberi arcok
Sorsok
Képeket nézegetek, papíron, lapokon, az életben. Minden kép más.
NEHÉZ MUNKA
Szekér halad. Mögötte a lemenő nap, arany sugarak porral játszanak. A férfi kezében bot, barmokat bíztat, arca izzadt.
Lassan halad... Már otthon a gondolat, akkor ölében gyermeke szunnyad, vacsoraillat. Szeme szűkül, keskeny résen lát, nézi a messze kanyargó út porát.
Aranylóű levelek alatt menedéket kutat. Ott távol a hűs patak. Mögötte, mint nehéz kő pihen a napi gondolat.
Homlokában cikázik a pillanat. Színes fonallá szövi az otthoni nyugalmat.