Rekviem szól Júliáért
Elhullnak lassan kék virágaink,
de szívemet betölti még a láz,
ahogy a fényben ringó tó fölött
valami könnyű édes illatot
permetez rám az elszirmozott
virágaitól elköszönő nyár.
A parton halk nesszel nád rebeg,
meglegyinti lágyan a szellő,
és hozza egyre a balzsamot,
szórja szét – valamit üzenne még –
felém lehelve a mélabús illatár
de az oly kedves, egykor hosszan
mellém szegődő, drága osztálytárs,
Júlia is néma, elszökő emlék ma már,
akár a mélabús, távozó nyár.
Ahogy kikísértél
Ki a megmondhatója, vajon mi a bűn Isten szemében, ha találkozunk a szerelemmel?
Izzik a július megint…
Mielőtt az arcátlan idő
magába morzsolja emlékeimet,
kibontom apró csodáit
a csendnek...
Csukott szemhéjam alatt
szinte azonnal bevillan
az a forró nyári nap
összes színpadi kelléktárával:
