Kedves alkotótársak és látogatók!
Szomorúan hozom tudomásotokra, hogy édesapám, Dr. Kovács Tivadar Ferenc, az Artpresszó főszerkesztője, sokatok számára theodor rövid betegséget követően, 2023. január 7-én elhunyt.
2023. február 17-én 15 órakor veszünk tőle végső búcsút a Lélekhajó ravatalozóban. (1096 Budapest, Ernő utca 30-34.)
A nyugtalanító fehér …
A zsebemben lévő új kavics opálos fehér, de a tisztaságnak nyoma sincs benne. Amikor belenyúlok a kabátomba, a reflexeim a korábbi, folyó által csiszolt darabok selymes, hűvös biztonságát keresik, de ez a kő azonnal visszautasítja a megnyugvást. Rücskös élei szúrják a tenyerem; egy nyers, erőszakkal formált darab, amely nem az idő türelmes munkájáról, hanem egy hirtelen jött, törésszerű erőhatásról mesél.
Vannak mondatok, amelyek nem akarnak többet mondani annál, amit kimondanak. Mégis, amikor elolvassuk őket, valami tovább rezdül bennünk. Mintha a szavak mögött maradna egy kis csend, amelyben az igazi jelentés lakik.
„Hiányzol nekem” – írja a kedvesem.
Egyszerű mondat. Nincs benne semmi különös, semmi ünnepélyes. Nem vallomás a szó nagy, romantikus értelmében. Nem ígér jövőt, nem idézi fel a múltat, nem kér számon semmit. Csak megnevez egy érzést: a hiányt.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Harminckét éven keresztül – mint mondani szokás – normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág-életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha, s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt, és az érettségi után postai tisztviselő lett.
A nyugtalanító fehér …
A zsebemben lévő új kavics opálos fehér, de a tisztaságnak nyoma sincs benne. Amikor belenyúlok a kabátomba, a reflexeim a korábbi, folyó által csiszolt darabok selymes, hűvös biztonságát keresik, de ez a kő azonnal visszautasítja a megnyugvást. Rücskös élei szúrják a tenyerem; egy nyers, erőszakkal formált darab, amely nem az idő türelmes munkájáról, hanem egy hirtelen jött, törésszerű erőhatásról mesél.
Egy apró, tapintható nyugalom, amely mindig kéznél van
Sétálok a folyóparton. Nem sietek sehová. Nézem a vizet, a part köveit, a kavicsokat, amelyeket a folyó sodra rakott egymás mellé. Keresek valamit.
Nem nagy dolgot. Nem ritkaságot, nem értékes ásványt, nem olyan követ, amelynek a nevét tudni kell, és amelyet vitrinbe tesz az ember. Egy egyszerű, fehér kavicsot keresek. Olyat, amelyik sima, tömör, lekerekített. Jó legyen kézbe venni. Jó legyen megérinteni.
Hogy lejjebb jár a nap és előbb sötétedik, ezt mindenki tudja.
A délelőtti forgalom a szokásos ritmusában lüktetett. Az aszfaltból áradt a város jellegzetes, fojtogató melege, a szélvédőn megcsillanó napfény pedig ritmikus táncot járt a kormánykeréken pihenő ujjaimon. Mellettem a feleségem ült. Nem beszéltünk, csak utaztunk a csendben, abban a fajta otthonos, megszokott némaságban, amit csak a hosszú évek óta együtt lévő emberek ismernek.
Aztán a lámpa pirosról sárgára, majd zöldre váltott.
Nyugodtan végighallgattam. Néha-néha csak annyit szóltam:
– Igen, uram.
– Rendben van, uram.
– Meglesz, uram.
Amikor véget ért az egyoldalú párbeszéd, lassan letettem a telefont, magamra vettem a felöltőmet, majd nyugodt léptekkel áthaladtam a titkárnő szobáján.
– Viszontlátásra!
Kiléptem az utcára. Megálltam a járdán, és felnéztem az égre, ahogy mindig, amikor elhagytam az irodaépületet.
Kívülről nyugodt voltam.