Pokoj s nábytkem (František Gellner versének műfordítása)
Fiatalon járták lángokban
a világot – eleinte
önfeledten, utóbb unottan
özvegy-, s ifjakra tekintve.
Csorbakeretek a ház falán,
közömbösen néz képeket
limlom és egy könyvszekrény talán,
mi elnyeli a lépteket.
Kíváncsi, benéz a szobákhoz –
ágy, alatta poros cipők,
éneklő játékbabákhoz
elkísért szerelmes ripők.
Kanapé – sóhajtozást liheg,
rosszul zár ablak, s az asztal
is gyengülő lábakon billeg,
s kéz támaszt fejet csendesen.
S a lélek elkopott sokukban,
örömét elvesztve – sorsuk
töprengő vágyakozásukban
alvó rozoga bútoruk.
A Hold és a világ
A Hold és a világ
A Hold odafent unatkozott,
széthúzta felhők függönyét.
Rég szánta bánatom,
messze nézett.
"Ha lenne egyetlen ember,
tiszta, mint a tenger…"
Valaki chatelt, késő éjjel.
A Hold nézte a sorokat,
meg a világot: egyetlen ember -
olyat nem látott.
Öreg már a szeme, régen nézi
a lenti világot…
***
Üzenem
Azoknak üzenem, akik megbántottak.
Akiket egykor megsimogattam,
s mára már a hátukat sem látom,
eltűntek, hogy nekem fájjon.
Nem fáj.
Üzenem, hogy a tavasz átölelt újra
s a remény apró kis hajtásokba bújva
megsimogatta lelkem.
Bár roskadozva léptem, a hold erőt adott.
Éjjel kacsintottak rám a csillagok.
Azoknak üzenem, akik elfeledtek.
Amikor árván álltak, s melléjük térdepeltem
kezüket simogatva, dúdolva adtam meleget
amikor fáztak.
Volt hogy megaláztak.
Üzenem, hogy ideért már a nyár
árnyat ad az égig érő diófám
alatta ülve az ég is kékebb,
Hulló csillagok
- ahol a halál arat -
Messze tekintek - oda.
Kora esti égen zafír
kövekkel kirakott
fénylő csillagok...
Sok ezer emberi élet
távozott... Vajon
medig ragyogott?
Mennyi ember sír, idelent?
Könnyes szeme égre néz,
vigaszt keres...
Fentről simogató mosolyt
kap...
Hiába minden, beforratlan
sebek szakadnak!
Másik lom
hangtalan alkalom, ami
padmaly szélén alom, s kialvatlan
furcsa álom, hol halkan
beleremeg balom, képzelt
esti bálom csúf, kissé
mélán recsegő birodalom,
hol elnémulva bomlom alá
míg bordalom eltántorgom,
ahol csendes borzalom ül
a sarokban, amibe botlom az
egy vén cimbalom, s eljátszom:
lehetne egy – „csókolom kezét”
halk szavamra, dalolom tovább
még halkabb dalom
szinte dúdolom, míg az elhalkul,
és arcomra a fájdalom szőtte
képzelt fátyolom, megannyi árnyékát,
benne létem fogalom, csupán
a térben helyemet foglalom és
majd azt fontolom, múló alkudozás ez,