...valahol talán még elmereng
alig jön, álmosan cammog
idei új tavaszunk, csordultig
fényekkel,
még a szél-zsebében ott lapul;
csak odaköszön a vidám reggel,
bár ajkadon pihenne még.
saját fotó
Mialatt az ablak
Résein befúj a szél,
Kint még hó, s hideg van.
Fagyból szövi nyűgét
Kendőbe kötve a tél,
Kint még hó, s hideg van.
saját grafika
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás.
Engedi - csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti -
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli alkudozás csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,
Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.
távol még álmodik a csend
kialvatlan ráncaiba
bújtatva köd párát lehel
és harmatot szitál az ég
lehullt az este kendője
pár eltévedt csepp fényei
halványan terültek fölénk
mint meg nem valósult régi
álmaink látomása, hol
elsuhanó éjszakáink
a derengés lenge fátyla
alatt szővik az ébredést
Horváth Márta rajza
Csak a testem remeg, ahogy jajgat
lelkem - morajától hangos hajnalon,
átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
részegítsen, öleljen tovább - nagyon.
saját fotó
Egy bársony-esti alkonyon
az ősz még visszatekintett
a lehajló ágak alól,
s elhegedülte sanzonját
fakó levelei húrján.
(saját fotó)
miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
(saját fotó)
Mint a lassú, göndör futam
a zongorán ráterül a
mahagóni fényű
egykor voltra, s mára
távozó illat vagy
útmentén réveteg,
Holdba kanyargó
hullámok hátán, soha
vissza nem térő
harmatfény emléke
és én alagútban dübörgő disszonáns hiány leszek,
maroknyi létem
magamra csukott báltermek fényeivel
némán eldúdolt,
ki nem nyitott kották unalmával
lassan halványuló
gyertyák hűlni készülő viaszával arcomon.