Istenem
I.
Nézem a hold sötét oldalán meghúzódó, meddő szikla-partokat:
magányba dermedt, árnyéktalan hegyek roskadoznak
elátkozva és kitagadva.
Nem értelek és nem látlak.
II.
Az éden elveszett kapujában voltunk utoljára együtt,
széthasadt szövetségünk romjai felett
villogó farkasszemet néztünk.
Vártad, hogy elmenjek.
III.
Ma már csak álmaimban kísértesz,
de a bűntudat unottan, ezredszer is belém bújik,
és tűhegyes karóit hatalmas rutinnal
pont oda veri, ahol legjobban fáj.
A tekintetem megszokásból végigsimogat,
aztán erőtlenül porba hull előtted.
Elveszett ember vagyok.
IV.
Ha nem volna lehetetlen, én magam keresném magamat
sosem hazudott, őszinte tájakon, áttetsző kristály-víz alatt,
fölöttem ártatlan fák nőnének, s bűntelen füvek
és akkor végre
felém fordíthatnád
gyönyörű emberarcodat.
- tombor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges