Párhuzamosok II.
1. Ébredés
Esők cseppjei, hová szaladtok?
Végigsimíttok vászon-arcomon,
és sötét van, és hallgatom, hagyom:
már nem hazudtok, már nem maradtok.
"A szél elül: még itt vagyok belül,
régi sátrunk vásznát befoldozom,
s ha itt hagyom, magam feloldozom:
oly egyforma már alul és felül."
Gátat építettem, és elhitettem,
hogy nem ér el minket eső, ha jő;
elég a kő. A sarki fény-jövő
glória felettem, ha mellettem
fekszel. Itt mindig megmelegszel.
Szíved alatt hordozol. S oldozol
William Jay Smith - A jeles költők - c. versének margójára
Mikor narancsszínű az ég
És a tigris-alkony a folyónál
Ugrásra kész
Egy költészetkampány keretében
Az Önceleb Költőknek
Mi is tarthatnánk versenyt
P e r o n o n
(m)Ennyi nyelven...
Mennyi nép, s minden nyelvén a világnak,
ajkán e pár szóval mondja el, hogy imádlak!
„Te dua!” milyen vonzódás feszül, ebben albánul,
„I love you!” ki nem ismerné, angol és kimért,
„Ana Behibek” az arab szerelmére bámul,
„Nere Maitea!” mit a hegyek közt egy baszk is ért,
csak egy...
csendes pillanat volt
egy óriás... mezítelen ölelés
melyben a lélegzet is elállt
és ismét írt
egy darabka néma rögöt
Déjà vu
Glóriám eldobtam,
csupán mezítelen állok itt…
Könnyed sebezhetően
rímek helyett kacagó ajtókat
faragok szárnyas oltárokra,
hogy mögöttük gömbölyödjék
a horizont áldott állapota…
A kanyaron túl égi féknyomok
fekete szegélyes papírokat osztanak
mert szavaim megszöktek
a talpig semmittevésben
a roppant Ég alatt,
s léptem nesze megbicsaklott,
árnyéka is eltörött
midőn glóriám eldobtam…