Hazafelé
Szalmabála. Holdkaréjderék.
Övcsatján kifakult rézmetszetek.
A tejutat göngyölíti eléd.
Aludj. Álmodj. Értünk. Neked. Veled.
Ágak nélkül
Immár gyökér lettem,
vézna karjaimmal ások egyre mélyebbre
- a lélek is ott érzi jól magát -
s míg te papírkérgeiddel állod a sarat,
addig szív hasad
fent és lent egyaránt.
Láttam, ahogyan háztetők kéményein
vesz lélegzetet az ár
így félúton a semmi Mindenség közepén.
És láttam temetetlen madarakat,
ahogyan a víz fölött
duzzadtak szárnyaik,
aláhullva a polüneikészi létnek…
Lenge álmok szövik leplüket, majd finom kézzel
terítik fölébe éjüket. Hajnalban csak megérintelek,
mint fénysugarak - mik árnyéktól veszik mélyüket.
Tudom kis öröm, ha lelkedre száll a boldogság,
mit érintésem okoz, illatos álmaidhoz küldtem pár csepp
harmatot. Míg a hajnal feletted bóbiskolt én
csak remegtem ajkadon, éreztem szorításod
minden izmából villámok hasítottak belém, s csókod tüze
szívemről leolvasztott egy lecsüngő jégcsapot!
Valahol messzi, mintha egy csillag —
de csak a képzelet, csak az.
Testetlenné foszlott megannyi ígéret.
Kidőltek alólunk a napszakok:
csontfehér hajnal, kikezdett zenit,
seblázas alkony. Pihen a menet.