Concerto
Játszom. Játsszunk! Játsszatok! Játszanék... Álmodom... Álmodnék...
Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)
L’autonno (Ősz)
dolente, doloroso (fájdalmasan)
Ezer színével zsong körül az ősz
fázós, béna nyelvem
zsolozsmát vacog…
Rég nem láttalak.
Glóriád – angyalarc
démonszívvel
csöndben aláhull
nem ragyog.
Fázom.
Tudom itt van valahol…
Már majdnem
Szinte már érzem
A torkomon a nevét
És mégis ismeretlen marad.
borulok, égek, hogy vár egy nő,
aki a halált hozta rám,
most teljesen felszabadultam,
mert élhetek a mámorban,
izzadok a tenger homlokán,
megölhetnek féktelen maszkok,
én nem nyitok vitát,
Csak lenni
gondolat nélküli semmittevésben
járni csak
lépések nélkül ahogy régen
… s akkor,
mikor már
nem vágysz másra,
Kerülgetem
egyre,
mi lényegem.
(Erről szólt
minden
egyenes szavam
és gunyoros énekem.)
Ápol
Sírig kísér(t)
Jelenbe múltba
S olyan jövőbe néz
Hol ő
A legszebb
Legokosabb