ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1. Ébredés

Esők cseppjei, hová szaladtok?
Végigsimíttok vászon-arcomon,
és sötét van, és hallgatom, hagyom:
már nem hazudtok, már nem maradtok.
"A szél elül: még itt vagyok belül,
régi sátrunk vásznát befoldozom,
s ha itt hagyom, magam feloldozom:
oly egyforma már alul és felül."
Gátat építettem, és elhitettem,
hogy nem ér el minket eső, ha jő;
elég a kő. A sarki fény-jövő
glória felettem, ha mellettem
fekszel. Itt mindig megmelegszel.
Szíved alatt hordozol. S oldozol
csomót a szélben? Sss.. Csak vágyakozol. Csak várakozol.
Álmodsz mellettem, s nézlek, ahogy fekszel.

2. Reggel

Vákuum-hangon jött reggel a vihar,
és én kimentem gátat építeni.
Nem nézted, ahogy húsomba mar
a villám, s nem szóltam: 'fáj veszíteni'.
A sátort, mikor feltámadt a szél,
s felkeltem - résnyire nyitva hagytam,
hogy láthasd: karjaimban elalél
a villám, s a föld nyílik meg alattam.
S hogy nézhessem, ahogy fehéren álmodsz
a szélcsendről, a tavasz illatáról.
Arról, ahogy karjaiddal átfogsz -
egy sátornyi biztos kis világról.

3. Az árulásról

( ahol csak egy percre lettünk idegenek
és felhők jöttek, és én rád néztem még,
és tudtam, nem válthatom be ígéreteim.
Te teremtettél, s most beléd halok -
érted lépek ki a viharba,
de veled magamat is kihűlten itt hagyom -
csak kontúrjaim derengenek majd melletted.
és halkan, lassan mindent elfelejtve
álmodba vackolom még magam
elmaradt percek bélyeg-zálogául,
és vénáim térképét arcodra rajzolom -
hogy sose felejtsd el - elárultalak.
lassan felejtek, ahogy álmodba vackolom még magam,
mielőtt az esőbe lépek.
tán sosem volt enyém ez az álom,
és talán a jobbik felem örökre ott maradt.
itt benn: a zene és Te -
ott kint: a vihar.
és amikor kilé- )

4. Építkezés

Ott álltam egy véletlen helyen,
kabátomról ömlött az eső.
Régi lábnyomodba fektettem kezem,
rámtaláltál, s úgy hívtál elő
álmaidból, mikor sátramba léptél:
mellettem tátongott száz éve fekhelyed.
Remegtél, mert hideg volt, és féltél,
de én tükörképemmé tettem a szemed.
Most kőfalat építek, hogy ne folyjon a víz
ölelkező álmaid s közéd.
Vigyázlak, hogy nehogy átkaroljon
az éj, s pokrócként boruljon föléd.
De elfogyott a kő - csak szívem maradt,
hogy befejezhessem a szörnyű gátat.
Átdobogja a szikár falat,
átlükteti megálmodott ágyad.
Nem látlak már, ahogy szívemet
az utolsó tégla helyére teszem:
magas lett a fal, s hogy megvédjelek,
bűneimmel elszigetelem.

5. Jövőkép csendélettel

( pek a sátorból, eső után,
tudom, már nem áll el soha.
most is ugyanúgy
piros napok tekernek kerékpáron
és ugyanúgy sietnek a halál elé életek
sorozatgyártott fák bólogatnak
és megcsillan a perc éle még
a műanyag szögletes végtelenben
ketrecek gurulnak át a sztrádán
őrjöngő felejtésekkel fedélzetükön
és régi borozások foltos paplanaiba
csavarodik most is az idő
az emberek is ugyanúgy
néha meg-megcsóválják fejük
és az elmerengők előre néznek
semmi nem változott
minden ugyanolyan
marad )

6. Búcsú

Csak falat látok. Fekete márvány.
Mindent odaadtam, hogy elveszítselek.
A vihar dúl.
Nincs ajtó a falon.
Nincs utam a sátorba vissza.
Ártatlanságom utolsó fényei
a holdból festik sápadtra arcodat.
Te rólunk álmodsz -
talán fel sem nézel,
ahogy a búzamezőn
az ösvényen visszaindulok.
Az esők cseppjei előttem szaladnak,
s egymásba vesznek a párhuzamosok.

7. Úton

Zsebeim üresek.
Szívem helyén tátong a búzamező.
Nem sírok.
Csak az eresz kopog még.
Lassan kitisztul az ég is.
Nekem már nincs erőm -
megvédtelek magamtól.
Csak a mező van.
A végtelen út.
Hisz úton vagyok.
Mindig úton.
Oly könnyű így,
hogy mindent feláldoztam.
Fekete csuhámban a fényt
magamba iszom.
Oly jól esik.
Az üvegdarabok kezemben -
hidd el, nem csillagok.
Szemem is csak az alkonyt tükrözi,
ha néha-néha holdként ragyog.
Fehér ingem rajtad hagytam egyszer,
azt hiszem -
ha már nem leszek, az melegítsen.
Aludj csak.
Nekem már nincs erőm.
De fekhelyem száz éve tátong melletted
valahol
egy búzamező közepén
valahol
egy véletlen helyen

8. Intermezzo

Vándor! Eláll az eső,
és egyszer a fal is leomlik.
Lépj álmába, ha utad véget ért,
s ha majd egyszer felmorajlik
a vihar a messzi horizonton újra,
maradj.
Álmodj a szélcsendről.

9. Talán

Ha majd a sátorban egy hideg hajnalon
arcodon a régi árnyakon
omlik fénnyé az eső, és álmaidat egy odatévedt vándor
valóvá simítja egy régi lábnyomon,
én megállok, és visszanézek,
csak hallgatom, s hagyom
amikor énekeltél, az olyan volt, mint -

---

Párhuzamosok II.
Éva
A vihar és Te
Párhuzamosok I.

-O-

2005