ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Signor Veneranda beül egy étterembe.
„Óhajt étkezni Uraságod?” – kérdi a pincér signor Venerandától.
„Természetesen.” – feleli signor Veneranda. – „Mint mindenki, olykor..”
„Spaghetti mártással, rizottó, zöldségleves?” – kérdi a pincér, az étlapról olvasva mindezt.
„Hogyne!” – mondja signor Veneranda -. „Ám kihagyta a borjúsültet, a szalámit, sonkát, halat, a sült borjúlábat milánói módra, az aprópecsenyét, a vagdaltat, a roston sült marhahúst és még jó néhányat.”
”Igen” – dadogja a pincér –, „de én csak azt szeretném tudni, hogy jelenleg mit óhajt fogyasztani?”

„Nyissa ki a száját!” – mondja a fogorvos signor Venerandának.
„Örömmel!” – válaszol signor Veneranda készségesen. – „A szemem becsukhatom? Vagy nem?”
„Ahogy akarja. Nekem egészen mindegy.”
„Jó. No és ha csak az egyiket csukom be? Az zavarja önt?”
„Felőlem…” – így a fogorvos. – „Csukja be az egyiket, ha önnek úgy jó.”
„Jó, de melyiket csukhatom be? A jobb vagy a bal szemem? Esetleg váltogassam? Csukjam be előbb a balt, aztán a jobbat? Önnek melyik felel meg jobban?”

Signor Veneranda benyit a postára.
„Elnézést.” – mondja a kis ablak mögött ülő félalkalmazottnak udvariasan. –„Érkezett csomagom?”
„Nem kérem, nem érkezett csomagja.” – válaszolja a tisztviselő. –„Ha érkezett volna, akkor ön értesítést kapott volna arról. Kapott ön értesítést?”
„Nem, nem kaptam értesítést.” – így signor Veneranda. – „De értesítésre nincs is szükségem. Amire szükségem van, az a csomagom, mert az ilyen csomagokban mindig van valami izgalmas.”
„Persze, de az értesítés épp azért kell önnek, mert abban értesítik önt, hogy csomagja érkezett.”

Signor Veneranda egy kirakatban a következő kézzel írt hirdetést olvassa:
„Péklegényt keresek!”
Signor Veneranda belép az üzletbe, és az eléje siető tulajdonost kérdi a hirdetésről: ”Elnézést! Ön keresi a péklegényt?”
”Igen.” – válaszolja amaz. – „Én vagyok az üzlet tulajdonosa.”
”Próbálta már az ágy alatt?”
”Az ágy alatt?” – kérdi megrökönyödve a tulaj.
”Igen kérem, az ágy alatt.” – válaszolja signor Veneranda. - „Nincs ebben semmi különös: lehet, hogy a péklegény, akit ön keres az ágy alá bújt vagy a kredencbe. Nézte már a kredencben?”

„Haj és szakáll?” – kérdi a fodrász, miközben signor Veneranda elhelyezkedik a fodrász székében.
„Igen” – feleli signor Veneranda -, „de mondja csak: fönt hagyhatom a kalapom?”
„Á, dehogy!” – mondja a fodrász – „Ha fején a kalap, hogy vághatnám le a haját?”
„Vagyis ön nem tud hajat vágni, ha kalap van a fejemen?”

Signor Veneranda megáll egy ház kapujánál, nézegeti a sötétbe burkolózó ablakokat, és többször is harsányan füttyent.
A harmadik emeleten kinyílik egy ablak végre, és egy úr dugja ki rajta a fejét.
„Nincs kulcs?” – kérdi emez kiabálva, hogy meghallják őt.
„Bizony nincs!” – üvölti fölfelé signor Veneranda is hasonló okból.
„A kapu meg zárva, mi?” – kiáltja le újfent az úr az ablakban.
„Hát igen: zárva.” – válaszolja signor Veneranda.
„No, akkor ledobom önnek a kapukulcsot.”
„Minek?” – kérdi signor Veneranda.

Carlo Manzoni 1909-ben született és 1975-ben halt meg. Újságíró, rövid történetek szerzője volt, remek humorú író.
Nagy szülöttje signor Veneranda, ez a nehezen jellemezhető figura, aki a hatvanas években az olaszok nagy kedvence volt. Nevének jelentése: Tiszteletreméltó úr, milyen jellemző.
Rövid filmek is készültek annak idején Veneranda úr kópéságaiból, és az imádott Toto alakította a tiszteletreméltó urat: ki más?

*** *** ***

Sokan gondolják úgy, hogy - ha már az emberek nem - az állatok a Világ minden táján egyformán beszélnek.
Nos, Hölgyeim és Uraim, Leányok, Fiúcskák: ez hatalmas tévedés, merő naivitás!
Még egy vacak faág, egyszerű bot is másként törik el Birmingham környékén, mint Szegeden, hogy egyebet ne mondjak. Mifelénk a „reccs”, arrafelé a „crash” járja.
Orosz nyelvi tanulmányaimból (mely egykor kötelező volt) meg jól emlékszem arra, hogy egy orosz kiskutyus azt mondja: „tjaff-tjaff” - ami szerintem végtelenül bájos.

Az ünnep előtti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcsőben, újszülött kisgyermek aluszik.
A karácsonyra készülődők jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó erőfeszítéssel: ki, mit? Van, ki rézből készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.
Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.

Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.

1451 júliusának idusa.
Kis köztér Veronában, eldugott, csöndes kis tér. Néhány lombos fa sátortetőzik a tér fölé, de átengedi az arany napsugarakat, azok meg szorgalmasan melegítik a tér homokját.
Lent, a lombok alatt két nyolcéves forma fiúcska játszik, elmélyült csöndben építik homokvárukat.
Mézszínhajú, tószínszemű az egyik, sötétfekete, arabos fényű szeme van a másiknak.
Kedves, szép, lágy arcú mindkettő.
Fejecskéjük homlokuknál összeér, szót alig váltanak, jól értve egymást építik a várat.