ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Földszintes, roskatag házikóktól körülvett kicsiny tér.
Terecske, valahol a világban.
Aranymetszési pontjában gyerekek popsija által fényesre csiszolt bronz kutyaszobor.
Körülötte két-három újdonatújan zölddel mázolt pad. Ül-e rájuk valaki vagy sem: feledhető körülmény. Ők itt vannak és várják a rájukülőket.
Csönd.
Néhány kóbor vadgerle tutul, pár itt felejtkezett veréb csiripelget.
Időtlen, lassúdan folyó délután.

„Most mi a szent szart csináljak?” – kérdezte előbb magától, utóbb Sámuéltől Dávid király, miután befogada méhébe – hogy finoman szóljak - őt Betshabé, majd elment, és aztán megizené Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem!”
”Most mi a szent szar legyen?” – ismételte meg a kérdést Dávid.

1517 szeptemberében, az őszi napforduló napján, Bartolomé de Las Casas domokosrendi szerzetes kihallgatást kért és kapott V. Károly német-római császártól.
Az Atya elbaktatott hát a madridi palotához, ahol bebocsáttatást nyert az ifjú császárral való tizenöt perces beszélgetésre, és rövidesen Károly előtt találta magát.
A császár épp modellt ült udvari festőjének, Tiziano Vecelliónak, úgy fogadta Bartolomé atyát.

Még pirkadat se: kevéssel múlt
hajnali öt, az alvás már kútba dőlt,
fölöltözöm, és a parkba, padunkhoz
sétálok le.
Most csak ketten vannak itt velem,
egy fél unikum, meg az Isten:
te nem.
Vagy csak az unikum, talán Isten sem:
hisz úgy nem látható, kérdésre nem felel,
miként te.
Tudom, Uram, tudom - nem volt oly
régen -, hogy ugyanerre a padra hívtalak
téged,
és azt ígértem, hogy semmit sem kérek:
az akkor volt. Most szépen kérem,
hallgass meg engem, figyelj rám,
kérlek!

Ám előbb hadd beszélek vele!

* * *

Drága, szép kedvesem: e hajnali órán,

Senki, igazán senki sem tudta Efézusban, hogy a fiatalember honnan érkezett.
Egyesek váltig állították, hogy egyenesen az égből szállt alá egy éjjelen; megint mások azt mondták, hogy ugyan már, csupán a szomszéd városból jött egy kora hajnalon, mikor Efézus lakói még épp másik oldalukra fordultak; voltak, akik meg is esküdtek rá, hogy egy másik Univerzumból jött, dimenzióutazó, nem más.

A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -

1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:

Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt, és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.

- a Főkaputól balra, észak felé -

Ma tehát balra fordulunk a Kaputól, és elmegyünk egészen a Sírkert északi faláig: ez jóval közelebb van, mint a déli.
Elhaladunk az első világháborúban meghalt katonák sírjai mellett: egészen elképesztő, milyen sírokat látunk.

József Attila sírjánál

„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”

Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a „köröndön”.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne?