ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

És eljön majd a tavasz,
és eljön majd a nyár,
és lesznek ifjú párok,
de hol leszünk mi már?

Az 18...-ik évben kisvárosunkat és még néhány környékbeli várost és községet szenzációs cirkuszi produkció tartotta lázban.
Az idő tájt jómagam három községnek és az őket lágyan ölelő falvaknak, tanyáknak voltam az állatorvosa, sokfelé megfordultam, így hát joggal mondhatom, hogy mindenfelé e cirkuszi előadásról beszéltek.

Prológus:
Tudom, tudom! Vétek az irodalomesztétika azon szabálya ellen, hogy a mű mély jelentést, általános érvényt hordozzon bensejében, valamilyen nagy igazságot, bölcseleti tételt fogalmazzon meg, én mégis megírom ezt: valami csámcsognivalót, lerágásra alkalmas csontot a kritikusoknak is vetni kell, igaz?

* * *
Oly sok egyéb tehetségtelenségem sorában biztosan ott áll az is, hogy öltözködni sem tudok.

Kezdjük evvel: 1943-ban ezen a napon született Cseh Tamás.
Élt, sörözött – olykor megtisztelt avval, hogy velem -, indiánosdit játszott komolyan, énekelt, gitározott, aztán 2009. augusztus hetedikén elment.
Tisztelet adassék Néki!

Maróti György: Búcsú, dalba fogva

Egy síp, mint a kés,
mint elrendelés
kivágott a képből téged,
minket feszít helyeden.
Egy utolsó dalt sem énekelsz?
Nem? Tudom: nem énekelsz,
sok-sok szomorú éve már.
Sírnék én most, hogy maradj itt,
de mára Valaki messzi földre vitt.
Elhagytál minket, s Tarján városát,
vonatfütty küldött, vár egy más világ.

Jöttünk és mentünk a
zuhanó időben.
Nem hagytunk jelt,
csak a temetőben.
Csak a temetőben
egynémely hantokon.
Olvassad nevünk, és
ámulj el sorsunkon!
Ámulj el csöndünkön,
ámulj el szavunkon!
Szép létre születtünk…

Majd sárrá rohadunk

- 1920-ban január huszadikán született
Federico Fellini,
a Mágus, vélekedésem szerint minden idők
legjelesebb képcsináló Mestere -

1. Wim Wenders: Film, legyen a te neved…
Hideg volt Rómában, Fellini azt hitte, fázom.
Másnap, amikor ismét találkoztunk, egy sálat ajándékozott nekem. Egy gyönyörű kasmírsálat.
Azóta is azt hordom, ha hideg van Berlinben.
Istenem, milyen finom ember! Szememben a finomság szobra.
Néhányan felnőtt korukban is gyermekarcukat viselik.

Nem bizony: ezúttal nem fordítás.
Sajnos az eredeti szövegekből kifogytam, többet sehol sem találtam a neten, közben viszont az történt, hogy szörnyen elirigyeltem Carlo Manzonitól írásainak főszereplőjét, így aztán ezt a részt már magam írtam hozzá a kópéságokhoz.
Bizonyosan gyengébb, mint az eredeti Signore alakja, de játéknak jó volt.

Signor Veneranda megáll a lépcsőfordulóban, és egy ajtó melletti falon lévő foltra ráteszi ujját, aztán nagy erővel megnyomja.
Egy úr mellélép, és nézi.
„Bocsánat” – mondja az illető, és rámutat a falifoltra –, „ez nem csengő, hanem egy folt a falon. Nem fog megszólalni.”
„Igazán?” - mondja signor Veneranda – „Nem fog megszólalni? Ez ön szerint biztos? Már miért ne szólalhatna meg? Én ugyan életemben nem láttam még olyan foltot, amelyik hangot adott volna, ha meg nem nyomták, viszont számtalan csengőt láttam már, mely megszólalt, ha megnyomták.”

Mája-fátyolban

Ebben az álomban fiam és lányom megint kisgyermekek, kicsik, ahogy mondom: öt- hatéves formák.

Signor Veneranda séta közben egy ismerősével találkozik.
- „Áááá!” .- mondja az ismerőse. - „Hogy van?”
„Hogy?” – kérdez vissza signor Veneranda.
„Hogy hogy van?” – ismétli az ismerőse hangosabban.
„Hát honnan tudjam?” – mondja signor Veneranda, mint aki semmit sem ért. - „Hogyan is tudhatnám? Amíg ön meg nem mondja, hogy kiről beszélt, egyáltalán nem tudom megmondani, hogy hogy van. A szüleim jól vannak, köszönöm, a barátaim is mind, amennyire tudom, kivéve Tommasinót, aki kicsit meghűlt. Ismeri Tommasinót?"
„Nem, nem… Nem ismerem…” – dörmögi signor Veneranda ismerőse.