ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndesen:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtem Feleségem és Gyerekeim mellől, hány helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy minden ismerősöm ezt a jelenlegi – nyóckeres – pecómat cseszteti leginkább.
Pedig: jó hely ez!
Éppen erről a jó helyi környékről mesélnék ma, ha kopognom szabad: kipp-kopp-kipp-kopp…
Ki jön velem?
Niki?

- annak emlékére, hogy 1858. február 11-én Szent Bernadette Lourdes mellett, a Gave folyócska közelében, egy barlangban sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki szótlanul rámosolygott, majd eltűnt. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve július tizenhatodikáig még további tizenhat alkalommal. Február tizenegyedike egyénként a lourdes-i Szűz Mária emléknapja -

Majd kétezer éve immár, hogy e legenda itt leng köröttünk.
Majd kétezer éve immár.
De legenda-e vajon, vagy evilági létezésünkön átlibegő, szakadatlan-vérző valóság?
A bolygó zsidót az elmúlt kétezer év során sokfelé látták: hazudhatnak egybehangzón a krónikák? megátalkodott hazugok jegyezték volna föl e híradásokat?
Látták őt Prágában a Gólem oldalán, éppen úgy az ezernégyszázas években, ahogyan újra a tizenhetedik század közepén.

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem.”

- február nyolcadikán, Aranka napon -

Ha más nem is, a neved megmaradt nekem:
neved, neved napját mindig ünnepelem!

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve

-majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

(Az első rész ekként zárult:
Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.
Keze ügyében tartotta a tőrt, jobbjába vette az íróvesszőt, és írni kezdett...)

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

Letette kezéből a szenet, melléhelyezte az ezüstvesszőt. Ezek így nagyjából két-háromnapi ebédet és vacsorát tettek ki, ő pedig már harmadik napja nem evett, csak borozgatott. Bort még ivott. Sok bort.
Elnézegette a kartonra vázolt ifjú lány fejét. Bájos, szív alakú arcocska, mézszín csigákba bodorodó haj. Hát persze, hogy mindig, mindig ugyanazt a lányt rajzolta. Őt.
Kit?
Simonettat? Claricet? Martat? Nicolettat?