ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve

- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –

Akkor már a nap harmadik kettősórája is elmúlt, mikor Clodia teljesen megébredt, és fürdeni indult. Kicsit zúgott a feje az éjszakai mulatozástól, kicsit ingerült volt a tegnap kora hajnalban kapott új vers miatt, amit sebtében olvasott el ébredés után, kicsit elgyötörtnek vélte az ölét a hajnali viharos szeretkezés után: szóval nem érezte jól magát. A nap magasan ragyogott a Coelius felett, a víz- mézárusok nagy hangon kínálták portékáikat: almaecettel, ostiai vízzel és mézzel kevert hűsítő italt, mézbe áztatott mandulát és diót árultak. A gyümölcsárusok szekerei vidék- hazafelé görögtek-döcögtek, fölverték az utak csöndzuhatagát, szóval a villa rejtekhelyének csöndjébe is elhatolt minden, azaz nem volt csönd Clodia körül.
Az éjszakája költőtlen volt, mint annyi éjszakája immár. Gaius Valerius már hetek, hónapok óta megérkezett Romába, de csak versekkel kereste meg Clodiát. Az istenek tudják csupán, hogy mi baja?
Mezítelenül áthaladt a lapidáriumon végignézte a testét: szép volt, de már kissé lazultak az izmok, már megjelentek az öregedés jelei, ámbár biztos, hogy ez a huszonnyolc éves test még sokak számára kívánatos lehet, de az alvilági istenek már működtek.
Egyre azon kapta magát, hogy szörnyen idegesíti a vers. Hetek óta nem látta a költőt, most is csak ezt a verset kapta tőle, előző este meg is mutatta a társaságnak, nagyon jót mulattak rajta, de őt egyszerűen csak bosszantotta.
Igen, a történet igaz; egyszer a Tevere partján csókolóztak, amikor néhány öreg római, afféle Clodius-típusú vén szenátorok epés megjegyzéseire elvonta ajkát a költő szájától, és hátrahőkölt. Akkor motyogott neki valami hasonlót Valerius, mint ami ebben a versben oly ékesszólóan volt megénekelve, de Clodia úgy érezte, nem illik egész világ elé tárni ezt a történetet, azokat a gondolatokat, melyeket akkor Gaius csak az ő fülébe suttogott, azokat a csókokat, melyeket váltottak, egyáltalán szerelmük – szerelmük? Micsoda érzelgős már a szó is! – történetét. Miért is tartozna a római plebs, a római hibásagyúak gondjaira kettejük története, ami még csak nem is történet, még csak nem is az.
Ennek ellenére képtelen volt elkergetni a szavakat:
“Eltűnvén a nap, újra felragyoghat: egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
Az elmúlt hajnalban viharosan szeretkezett, és nem gondolt a költővel. Nagyon szeretett Gaiusszal együtt lenni, de Gaius csak egy volt a sok közül, néha kellemetes, máskor zavaró. Most, hogy így kiköltötte egész Roma számára a titkukat, csak zavaró.
Elnyújtóztatta magát a tepidárium forró vízében, hogy kiűzze testéből a fáradtságot, szeméből az álmosságot, szívéből a haragos szeretetet.
Tudta, Gaius nem gonoszságból fecseg, nem bántani akarja őt, még avval a nem oly régi disztichonnal sem, melyben gyűlöltnek mondta őt, az imádottat, Lesbiát: Gaius költő, nem szabad hagyományos mértékkel mérni, még dührohamait sem. Ennek ellenére érezte magában a haragot. Annyiszor, oly sokszor adta magát a legutóbbi tíz évben Gaiusnak, mintha legalábbis Jupiter templomában fogadott volna hűséget neki, holott nem akart senkinek és semmikor házassági ígéretet tenni, nem akart kinyújtózni senkinek az oldalán sem.
Tudta, érezte minden érzelmével, hogy a költő egy másik, egy késebbi korban kóborog, vagy egy régebbiben, egy elmúlt vagy eljövendő időben, de nem az övében, Clodiáéban. Ugyan mit lehet tenni egy szeretővel, egy szeretkezővel, aki nem itt és nem most van?
Tudta, Gaius lehetne az igazi, de valami könnyű felhőkarcolat elzárta előle a napot, nem tudott, nem lehetett egészen Gaiusé. Ebben a karcolatban, ebben a rajzolatban mégis kristályra látta a költőt. Ki akarja sajátítani őt, azt akarja, hogy elmúljanak a fiatalság évei, hogy ő, Clodia, megöregedvén és egyedülvalóan, csakis Gaiusé legyen. Hogy ne szóljon, ne csókoljon, ne öleljen soha többé senkit: hát ehhez nem fűlött Clodia foga.
Miért, miért nem akarja megérteni Gaius, hogy zavarja, megnehezíti a sorsát?
Tudta mi végre a sok sírás, mi végre a sok nevetés: és ha a sírás meg nevetés között kellett választani Clodia mindig a nevetést választotta. Sok volt már Gaius Valeriusból, régóta követgeti Clodia nyomait, jó és valószínűleg szereti őt, de nem egyedül hozzá kötődik a sorsa.
Tudta, érezte: nem akarja.
Kiszállt a vízből, a parázstartó mellé állt, és könnyedén fölnevetett. Nem jött el a nap, még nem.
Pedig a nap már eljött, sőt lefelé hajlott: Gaius már fogta a tőrt.
Clodia ezen is csak nevetett volna, ha tudja. De most éppen a viharos szeretkezésre gondolt. Tibelliusszal nem volt olyan bensőséges a szerelem, mint Catulusszal, de éppen újdonsága, rendkívülisége miatt az asszony élvezte.

Clodiust jelentették be. Bátyja mindig rossz hírek hozója volt, illett volna sötétszín pávatollat beküldenie bejelentkezésül, most sem mondott jókat, amikor a teraszon leültek, s beszélni kezdett az agg szenátor:
„Rossz, és remélem hamis, gonosz pletykák keringnek felőled húgom. Az nem is olyan baj, hogy huszonnyolc éved dacára, még nem kötöttél ki senki kikötőjében, mert az nem is illene a Claudius vérhez, de a legutóbbi szeretőd, ez a Tibellius? Mondd csak, tudod, hogy zsidó?”
„Nem zsidó, csak alexandriai anyától való. Első rendbéli római polgár egyébként! Gyűrűje van, aranygyűrűje!” - válaszolta kelletlen-halkan Clodia.
„Zsidó!” - recsegte Clodius szenátor. - „Zsidó a legrosszabb fajtából, mert elgörögösödött ott Alexandriában, de ettől még… Nagy és karmos az orra, gyapjas fürtű a feje, mosdatlan és nem eszik disznóhúst!” - sorolta elő a bűnöket Clodius. - „És mostanában azt hallani Romában: ott megy Tibellius, Clodia zsidaja. Hát ezt én nem akarom!"
Clodia gőgösen fordult szembe gőgös bátyjával:
„Cseppet sem érdekel, hogy te mit akarsz! Élem az életem, élem, ameddig lehet! Megvénülök, megcsúnyulok egy idő múlva! Akkor majd végighallgatom az életmódomról szóló lamentálásod! De most élni akarok!” És idézett:
„Eltünvén a nap újra felragyoghat, egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
„Szép” - motyogta Clodius -, „nagyon szép vers!”
És elment.

Clodia lassan, szertartásos mozdulatokkal öltözött a kései ebédhez. Ímmel-ámmal evett:, ez a vers nem ment ki a fejéből. Ha még Clodiust is megbűvölte, aki érzéketlen fatuskó őhozzá képest… Csakhogy az éjszakai társaság meg jól szórakozott a versen, meg a költőn úgy általában. Akkor meg hol van az igazság ebben a Catullus ügyben. A géniusza ragyog vagy egyszerűen nevetséges azzal az odaadó szerelemmel?
Ízlelgette magában a költeményt, észrevette a költői szándékot abban, ahogyan felívelteti a csúcsra, a szavakat szétszaggatja, nem rendezi mondattá, dadog, lihegve kapkodja a levegőt. Mi mást, ha nem a szeretkezés ívét írta le a költő? Ezt érti Clodia, hisz ért az irodalomhoz, ismeri a költészet nagy alkotásait. Épp csak azt nem képes fölfogni, pontosabban nem akarja fölfogni, hogy ez neki szól, róla szól, érte sír. Évek óta írja már verseit hozzá Gaius, de még mindig hihetetlen, hogy ezeknek a verseknek ő a tárgya, amiként a régmúlt időknek istennők és hősök voltak.
És zavarta a gondolat.

Gaius Valerius Catullusnak volt oka töprengenie az érzelmei felett. Úgy látta, rómaszerte ölelkeznek, szeretkeznek a párok, a párocskák, ölik is egymást rendesen, és nem csak Rómában, de imádott Veronájában, Mediolanumban, sőt az újonnan alapított Virágvárosban is, de hogy valaki tíz megálló éven át, tíz hosszú éven át kitartson egy érzelemnél? Ilyen nem volt körötte. Ilyet nem látott, hát volt oka gondoskodni, gondba venni érzelmeit.
Mint korbácsütés csapott rá váratlan az új ötlet: ezek a rómaiak, ezek a nagyszerűek, ezek a fennlévők sokat barangolnak, sokat kódorognak, sokat tivornyáznak: ugyan miért? Mit hajszolnak a napnyugtákban, a tenger hullámaiban, miért érzékenyülnek el a látszólag erős római férfiak egy tavaszi madársereg csivitelésétől, olajos tengerhullámzástól, arany napkeltétől? Mit kergetnek, mit űznek bevallatlanul?
Szerelem – súgta magában a Költő.
Szerelem, amit ő is űz, hajszol, ami űzi és hajszolja őt, amit megkorbácsol, és ami által megkorbácsolódtatik, mint egy ostoba, rossz kézzel az amforába nyúlkáló gyermek. Megérti, hogy nincs menekvés.
Hogy elbújhat a legmélyebb rókalyukba, fölmehet a világ tetejére, Lesbia ott is lesz, mert Lesbia mindenütt jelen való, mert Lesbia kísért minden ürgelyukban, hegycsúcsban, tengerverésben, esőzuhanásban, virághullásban, nap-napsütésben, dallamzúdulásban.
Tíz éve megkaphatta Lesbiát, amikor csak akarta, pontosabban, amikor Lesbia csak akarta: nagyszerűek voltak azok a kettősórák, amikor fényes testét magához ölelhette, de aztán… Aztán Lesbia másé is lett, másoké, mert Rómában nem volt szokás egyvalakié lenni, hát Lesbiának sem volt szokása rá. Csakhogy a kettősórák elmúltak, s a költő menthetetlen magányban maradt: így szólt a tartaroszi gyötrelem ítélete. És mindörökre szólt, az idők időtlen végeztéig, mert Lesbia, aki örök, nem értette az érzelmeket, az ő érzelmeit.
Egy alkalommal - jut most a költő eszébe - táncot lejtett előtte Lesbia. Kecses, könnyed és önfeledt volt minden mozdulata, és Gaius úgy gondolta, soha többé nem lehet másé ez a nő. Ezt szeretkezések után is gyakran gondolta; vélte, hogy ha ő fölszántotta a húsával a nő húsát, oda többé senki mást be nem engedhet, de igazából nem hitt ebben a kétségbeesett ötletében. De akkor, hogy Clodia csak neki táncolt, hinni kezdte, hogy másé nem lehet, csakis az övé.
“De nem, most sem, ezúttal sem” - gondolja keserűen a költő, - "Lesbia tánc-tánc-táncol a terem közepén, aztán nemsokára elvonul vele szeretkezni, leveti ruháit, engedélyt kér, hogy megmosakodhassék, aztán visszatér mezítelenül - szégyentelenül, végignyújtózik a nagy ágyon, átadva magát teljesen neki. De mire jó mindez? Ő, Gaius, nem azt szereti, aki mindjárt elnyújtózik mellette, engedelmes, megadó nőstény pózban, szeretkezhet vele tízszer, százszor, ezerszer akár, soha jobban nem lenne az övé, és soha jobban nem lesz az övé.
Az, az a másik, az az elérhetetlen Clodia-Lesbia ette bele magát a lelkébe, az, aki épp e pillanatban talán másnak adja magát, az, aki épp önmaga saját pillanataival azonos, akit a vízpart túloldalán már oly sokszor látott, aki hideglelősen dugja bokácskáit az élet hűvös vízébe, aztán belegázol nagy lélegzetet véve a parton; csak hát a víz nem víz, hanem iszap és sár; sár, sár, sár. Puha, süppedő iszap amiben Clodia gázol, Roma iszapos, csúszós piszka, nyúlós-ragacsos lépe, mely lassanként elnyeli, melybe egyre mélyebbre és mélyebbre süpped.
Egy gondolat, egy hallott álom vetett göböt Gaius Valerius lelkében. Egyszer egy barátja mesélt neki valami szerelmes férfiről, aki évekig gyötörte magát egy asszony miatt; megszenvedte éjszakáit, nappalait, nem tudott enni, inni, aludni, járni, ahogyan mások szoktak; szorongott a torka, kiszáradt, mint a flamminiai mocsarak a szája, ha a nő csak közelébe lépett. Elveszítette híresen ismert tájékozódó- és emlékezőképességét, időtlenül élt az időben, meggörbedt háttal járt ifjan, őszült a haja fiatalon. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy nem szerelmes, hogy az asszony neve, íze, illata, képzete semmilyen hullámokat sem vet már a szívében, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt meggyógyult; nem szeret és nem gyűlöl, hanem közömbös; olyanná lett számára az asszony, mint bármely ismeretlen római.
Tán nem volt igaz ez a történet, tán csak vigaszként szánta a jó barát, de Catullus forrón áhítozott egy ilyen ébredés után. Ó, milyen más lenne az élete, ha ki tudná vetni magából Lesbia emlékét, formáját, hajának szőke gabonatengerét, szemének tengerragyogását, karcsú csuklójának táncos legyintését.
A pillanat repkény volt, és Gaiusba újrahasított a félelem: Lesbia nem érti őt.
Nem is érthette, mert izzig-vérig római nő volt. Ez egyebek közt azt is jelentette, hogy érzéketlen a szenvedés és szenvedély iránt.
Hirtelen ötlet vezérelte Gaius Catullust: és ha nem azért ilyen érzéketlen, mert római; hanem azért, mert valódi istennő? Hisz az istenek jellemzője, hogy észbe nem vehetik a halandók szenvedését, hogy meg sem érthetik őket. Hisz Lesbiának, “leszboszi nőnek”, istennőnek tartotta eddig is, annak nevezte őt, de csak inkább játékból, szenvedélyből, szerelemből és nem valóságosan. És ha tényleg istennő Clodia? Ha Vénusz valamekkora része öltött testet benne? Tudja a választ akkor, Gaius tudja; tudja, mi következik, ismeri a büntetést. Tudja a történetét Thézeusznak, ismeri egy hosszú életen át való könyörtelen bűnhődését; ismeri.
A bűnhődés az egész életen át kitart, és ha ő istennőre lelt, istennőhöz merészelt nyúlni, akkor ugyan mit ér az élet, akár hosszú negyven évig is még?
Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.

Keze ügyében tartotta a tőrt, jobbjába vette az íróvesszőt, és írni kezdett:

- folytatódik -