ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

József Attila sírjánál

„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”

Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a „köröndön”.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne?
Elég hülyén nézhetünk ki együtt, hisz majd egy fejjel magasabb vagy: fordítva szebb lenne a páros. Ha én tenném válladra kezem (már persze, ha elérném), és te fonnád derekamra a tiédet, az szebb lenne.
Persze, még ha így lenne, akkor is elég hülyén nézne ki egy vénülő, őszülő, húsz évvel idősebb pasi egy gyönyörűséges lány mellett.
Viszont errefele már tényleg senki sem jár, aki öblös röhögéssel röhöghetne rajtam, hát legyőzöm minden frusztráltságom: és mehetünk.

Mehetünk, mehetünk tovább: egyenesen Napkeletnek.

Most egy kis ideig csak – számomra - ismeretlen nevű egykor-voltak sírjai következnek: ha jobbra nézünk a tágas mezőn akkor persze fölsejlik Szilárd Leó nem régi keletű sírja, kicsit távolabb a Deák-mauzóleum, de mi most célirányban lépdelünk. Egyenesen napkelet felé.
Azért – míg odaérünk -, tán van időm fölidézni újabb emlékeimet.
Szabad, Nyájas?

Tanítottam én kis időt – szintén áttanítással – egy gimiben, ahol zseniális – komolyan mondom: zseniális - cigány művészek vonultak az érettségi felé: zenészek, táncosok, festők, énekesek, mert kiderült, hogy érettségi nélkül semmiség a zsenialitásuk.
Nem is ritkán szégyelltem magam: még hogy én tanítom őket?
Őket, kik úgy nyúlnak hegedűhöz, gitárhoz, „hermonikához”, hogy az maga a csoda.
Valahogy azért belenyugodtam: én várom tőlük az alkotó művészetet, azért ők is várnak tőlem cserébe valamit, és egészen jól megvoltunk a szerepeinkkel.
Gondolhatod, Benevolis: a Sírkertet Ők sem úszták meg.
Errefelé jártunk, ahol most veled lépdelek Nyájas, és veled Nikoletta.
Na, és mi történt?
El nem tudjátok képzelni benevoliszok!
Rá kellett ébrednem, hogy a cigányok BABONÁSAK!
Komolyan!
Jobb kéz felől volt akkor néhány megbontott kripta meg sír. Komolyan mondom, hogy csontok nem hevertek egyiknek a partján sem, de – ettől függetlenül – legalább három cigánylánykám függeszkedett a nyakamba félelmében, hisz: „Nyitva van, gyuriiiii!”
Életemben ennél bájosabb dolog nem ért: hiszitek-e?
Gyönyörűek a cigánylányok, gyönyörűek!
És akkor nekem kettő kapaszkodott a karjaimba (jobbról meg balról), egy meg valahol hátul lógott rajtam.
Mit mondjak?
Büszkén viseltem Őket!

Míg ezt elmeséltem, míg ezt elmondtam, míg ezen elgondolkodtunk, már látszik AZ A síremlék!
Itt van!

Ide tették nyugovóra – végre, sok hányatás után – Őt.
Itt nyugszik – remélem további kidobatás nélkül – a Költő.
A KÖLTŐ, a minden időkhöz mérhető, a minden költők elébe kerülő KÖLTŐ.
Elképesztően egyszerű név alatt nyugszik Ő:
József Attila.
Nomen est omen: gyönyörű, dallamnév: tátiti - tátá
Mint egy hexameter két záró verslába, nem?

Szeretném, ha igazolnál Lalagé a világ előtt: ugye, nem én vonszoltalak ide, midőn tizenhárom süketcsöndes év után újra együtt léptettük lépteink: Te hívtál a Sírkertbe, az Ő sírjához: igaz-e? így volt-e?

Habár ez oly mindegy: idejutottunk valahogyan, és Te a „szütyőcskédből” hét mécsest és néhány füstölőt vettél elő.
Ugye, hogy így volt tizenhárom süketcsöndes év után?
Kicsit elgondolkodtam, amikor négy mécsest a kezembe nyomtál, és megkérdezted, van-e nálam öngyújtó?
(Buta kérdés volt Lalagé: nálam mindig volt, van és lesz öngyújtó: másként jó sokáig tartana a cigi elszívása, nem?)
Amin elgondolkodtam: miért HÉT a mécsesek száma?
Nem buddhista a hét mécses, igaz?
A buddhista mécsesek száma öt, aztán meg Attila nem is volt buddhista.
Zsidó sem volt: Ő nem.
Megkérdeztelek hát, meg mertem kérdezni tizenhárom süketcsöndes év után: miért hét a mécsesek száma?
Rám néztél gyönyörű, tószín-szemeddel, és visszakérdeztél:
„Na! Szerinted, miért hét?”
Gondolkodni sem kellett, úgy feleltem:
„A hetedik, te magad légy!”
És Te bólintottál.
Létezik, hogy tizenhárom süketcsöndes év után is így értheti egymást két ember?

Naná, hogy létezik.

"E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy."

És most jöhet az utolsó séta!
Annak is nevezetes végállomása lesz, ígérem!

- de csak holnap: csak holnap -