ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.
Az alvásvég első percei jó pár éve nem voltak már vidámak vagy könnyedek: sokszor nem tudta, hol van, és a lezárt palettákon bevetülő halovány, szürke, gyér fény is gyakran játszott félszerzetű tudatával.
Mint most is.
Mert hát lehetett-e valóság az a fekete árnyalak avagy álomlény, mely ki- és be ugrándozott a zárt ablakon?
No, csak nem egy rém?
Banquo-szelleme ugrál át meg el az ablakon?
„Valaki vagy? Megállj!” – kiáltja a költő, persze csak úgy magában és csak félálomban.
Mentsen az Úr attól, hogy hallatsszék!
„Nem úgy! Állj meg te, s mondd, ki vagy!” – vág vissza a fekete árny.
Ez nagyon tisztességtelen visszavágás volt.
„Fiam? Te vagy, Hamnet?” – kérdezte újragondolva a helyzetet.
Aztán meg azt:
„Lady? Ön az, Black Lady?”
Mármost az ablakra vetülő fényárny-jelenség nem felel. De semmit sem felel!
Persze hát, csak egy percig tartott ébredő tudata káprázata, aztán már tudta: a szürke hajnal megébredő fényei játszanak mindig éber fantáziájával.

Alig kicsinyke szerelemre való idő telt el, ágyban-forgolódó kis idő, míg megnyílt a hálószoba ajtaja: nehéz tölgyfaajtó csikorgása ugatott bele a hajnali csöndbe.
Meg valószínűleg egy kóbor eb is valahol.

Mióta szülővárosába visszatért, azt az essexi fiút tartotta maga szolgálatára a költő, aki most ajtót tárt: végtelenül szórakoztatta színes beszédével, és szolgasorba betörni nem akaró jellemével.
Na, szóval belépett James, és föladatának megfelelően kinyitotta a spalettákat: erre végre fény szökött a hálószobába, és a beáradó naptócsában sört meg biscottikat tett az ágy mellett most ébredező kicsiny asztalra.

Puck szemelt és fülelt.
Még nem jött el az idő.

”A nacs’asszony jönne be!” – fűzte a teához James, aztán hozzátette. - „Meg valami francia!”
”Francia?" – kérdezte még álmodó-lassún a költő. - „Mondja James, nem felejtett el valamit?”
„Na most: in domine anno 1616 április 23, szombat: oszt’ elmúlt hat, meg a hold az égrű’. Oszt még a naccs’úrat Isten é’tesse az ötvenkettedik évében!
Mondom: asszonyom vár kinn, meg egy francia!”
„És milyen az a francia? Vén? ifjú?”
„ Nagyon kölök, de hát mennem k’ék! Akko’ most melyik előbb?”
„Küldje a lédit! legyünk túl!” – adja a választ a férfi.
James, jobbra el; Lady Ann' jobbról be - gondolja a színpadi utasítást magában a költő.
Meg mindjárt azt is gondolja, hogy életében nem látott még csúnyább nőt a feleségénél.
Vagyis hát: nem lenne annyira csúnya, ha mosolyogni is tudna, de keskenyre zárt ajkai végtelen rosszindulatra, „nemérteméneztazegészet”-re görbülnek, és mindig lefelé görbülnek: véletlenül sem mosolyognak föl: így aztán csúnya, na: csúnya.
”Ég tudja, hogyan lehettek ilyen szép lányaink?” – gondolja a költő.
Aztán bűntudattal hozzágondolja: „Meg olyan szép, halott kisfiúnk!”
„Boldogságot az életedre, a mai napra áldást!” – mondja az asszony, és a költő hallgatja a szívből jövő kívánságtalanságot.
„A jó kívánságot hálálom, felét a jókívánónak adom!” – válaszolja kapásból, gondolkodás nélkül az asszonynak.
Anne szedi össze gondolatait, annyira nem érti a mondatot: nagyon látszik rajta, sosem ment könnyen neki, hogy szócsavarjait megértse.
Shakespeare vigyorog magában, csak ne látsszék!
„Vecsernyére jön a prior meg a városi elöljárók, a szüleid meg a bátyád William, akkor majd mi is – a lányok meg én – fölköszöntünk, de én már most is szerettem volna boldogságot mondani Néked egy hosszú életre. Most, amikor kélsz, a hajnal első sugarinál!”
” Uram irgalmazz!” – szűköl magában William. - „Csak semmi ’kélsz’, csak semmi sugarak! Mi közöd a ’kélsz’-hez? Na és miért „sugari”? Miért? Én édes Jézusom: miért?”
” Meg azt’ beszédünk is lenne!”
William lopva elnézegeti: csúnya.
Elnézi neki.
Nagyon csúnya, és végtelenül, áttetszően buta, mint egy kristálykehely. Olyan nagyon tudható, hogy mit fog mondani.
Bár ne tudná, bár meglepné őt valami szép, új mondattal.
De hát a karját kéne csavargatni, hogy valami szép, tisztességes mondat jöjjön elő belőle!
(„Menj, menj kolostorba, vagy akárhova Anne Hathaway!”)
Félfüllel hallgatja az asszonyt, a másikkal kifelé hallgatózik: kismadár dalol a tavaszban, s neki eszébe jut Romeo és Júlia tragikus évődése. Pacsirta vagy csalogány szól-e a hirtelen beállt tavaszidőben? Nyilván egyik sem, valami egészen másik madár szól odakinn, rigó vagy egyéb.
Amennyire érti, arról van szó, hogy Stratdford főutcájában újra kihalt egy család, jutányosan árulják a házat, és Anne azt szeretné megvetetni vele. Legyen: megint egy házvásárlás, lassan az egész főutca a Shakespeare-eké lesz, de legyen. Neki aztán nem kell több ház!
Az asszony befejezte, és William (hogy hamarabb magában maradjon) belebólint.
„Vegye meg asszonyom, akár még ma: a pénz rendelkezésére áll!” – s főbólintással elköszön.
Anne Hathaway balra el – színház az egész világ.
„James!” – szól ki a költő. „Akkor most jöhet az a francia!”
James már tanult valamit, mert ajtót nyit, és jelent:
„Cartesius de Cartes ifiúr!”
William azon töpreng, elég hatásos-e a kép: íróasztalánál ül, előtte ívpapírok meg penna. Nem rossz, nem rossz: a költő reggeli töprengésbe merül, gondolkodó pózban fogadja a belépő ifjút.
Húsz év körüli, nagyon értelmes arcú, nagyon sápadt, nagyon tiszta tekintetű.
Amint túljutnak a bemutatkozás gyors és udvarias részén, Shakespeare hellyel kínálja, aztán erősen ránéz.
„Bocsásson meg, hogyan is szólítsam fiatal barátom?” – kérdi.
„René Descartes vagyok mylord!”
„És mit is óhajt tőlem möszjő René?”
„Úton vagyok mylord, beutazom Európa fontosabb helyeit: most Londonból jövök, Sir Francis Baconnél jártam. Ő mondta, hogy Ön ide vonult vissza, és hát… Csak ennyi Mylord: látni akartam csupán a nagy Shakespeare-t, s már állok is odébb!”
A költő eltöpreng a hallottakon, így hát kissé megkésve udvariaskodik.
„De nem, csak maradjon möszjő René, örömmel vagyok Önnel!”
Őszintén mondta, mert a fiatalember tetszett neki.
„S mi célból utazik fiatalember?”
„Kettős céllal Mylord: egyrészt jó dolog megismerni az emberek különb-különb tájon különb és különb viselkedését, másrészt a valóság lényegéhez is könnyebben jutunk el."
"Így hát Ön az igazság keresője fiatal barátom?"
"Nem egészen Mylord: az igazság számomra evidencia, hisz az Írás, mint kinyilatkoztatás nyilvánvalóan az Igazságot tartalmazza. Amiben én utazom az a módszer. A módszer, mely az Igazság megértéséhez vezet."
Kicsit töprengett, aztán hozzáfűzte:
„Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napok nézelődésében ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem.”
Shakespeare elgondolkodott. Egyre jobban tetszett neki ez a Descartes.
Csönd lett, mert Descartes is – már-már szégyenlősen – hallgatott. Aztán mégis ő szólalt meg először.
„De tudja-e Mylord, miért jöttem elsősorban Önhöz?”
Shakespeare érdeklődve hallgat.
„Sejtem, nem nekem fogja elmondani, amit senkivel nem közölt, mégis… A Csatornán túl is, de főként itt Londonban mindenki arról beszél, hogy a nagy Shakespeare végleg abbahagyta. Hogy miért? Senki nem adott választ.”
„Tudja René, lehet, hogy mégis csak Önnek mondom el először és utoljára. S tudja miért?”
Épp csak enyhén mozdult nem-re Descartes feje.
„Mert Önnek, René, fülei vannak a hallásra, szemei a látásra – így gondolom.”
Az újra beálló csöndben az ablakon behulló tavaszi fény zaját is szinte hallani lehetett.
„De előbb mondja meg nekem: ismeri a műveimet?”
„Mindent, ami odaát ismerhető.”
„Vagyis?”
„Romeo és Júlia, Hamlet, Otello, Macbeth, Richárd. Meg a verseit is persze, Mylord.”
„Elég” - somolygott William. - „Jobb lenne, ha a Vihart is ismerné, de így is jó lesz. Vajon össze tudná-e egy bővített mondatban foglalni a lényeget? Amiről ezek mind együttesen szólnak? Tudná, René?”
A napzuhatag még harsányabb trombitálással dőlt be az ablakon. Aztán fölnézve ebbe a szikrázásba, nagyon lassan kezdte Descartes.
"Valami...valami baj van mindegyikben az elején. Valami szörnyű pusztulása az értékeknek, valami iszonyatos devalváció. És a főhős - néha valaki más - arra hívatott el, hogy helyre, jó útra rántsa az elszabadult szekeret."
"Így van, René! No és mit gondol: kicsoda Hamlet, kicsoda Fortinbras, ki Lőrinc?"
Shakespeare fölállt, erőt vett rajta szokott izgalma, s szinte kiáltva mondta: "Mind, mind én voltam, fiatalember! Mindegyik én voltam!"
A harsány hang - majdnem kiabálás - meg a gesztikulálás megriasztotta Ophéliát: a lányka a szoba egy homályosabb sarkába menekült.
Shakespeare elmosolyodott, nyugtatólag odaintett a lánynak, s jelezve, hogy minden rendben, visszaült íróasztala mögé.
"Én, igen, én voltam mind René: én voltam az, aki kizökkentette az időt, és az is én voltam, aki arra született - ó, kárhozat! -, hogy helyrerántsa azt!
És ezt a helyrerántást a Viharban véglegessé tettem!"
Ophélia megváltozva kucorodott elő a sarokból, az árnyékból: nem nagyon megváltozva, de - példának okáért - szőke haja ébenre vált: immár Miranda nézett és hallgatott Williamre.
"Ott végre mindent rendbe szedtem: Calibánt megfékeztem, lányomat Milano hercegnőjévé tettem, Arielt szabaddá! Mit kéne még tennem? Pálcámat eltörtem, nem kell ide több varázslat."
Kevéske csönd után folytatta: "Hogy milyen süketek és vakok az emberek! Mi van még töprengeni való azon, hogy miért nem írok?"
A mondat végén Descartes szó nélkül fölállt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult

Shakespeare ült és maga elé nézett.
Falstaff is.
Bal karja és válla zsibbadt: megmasszírozta, aztán megadóan ráhajolt, ráborult az asztalra.

Stradford on Avonban delet kezdtek harangozni.