ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az ünnep előtti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcsőben, újszülött kisgyermek aluszik.
A karácsonyra készülődők jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó erőfeszítéssel: ki, mit? Van, ki rézből készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.
Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.

Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.
Áll a dobogó immár, és érkezik a pártos politikus, megnézi – futó pillantással - a jászolban alvó kisdedet, majd délcegen föllép a dobogóra: gitáros, bordátlan szentek dalba fognak, aztán a pártos beszédjének olvasásába kezd, délceg, sztentori hangon.
(Beszédjét kézzel írta, rajongóitól gyűjtött hozzá tanácsokat, és már előre figyelmeztette a zembereket, hogy meztelen táncoslányokról nem fog beszélni. Kezdetnek megfogalmaz néhány nagy, általános ígéretet, ezek megvalósításáról nem szól, de néhány viccet azért bedob.)
”Énmi igazán a zemberekért munkálkodunk” – harsogja -, „tehát a következő értékekre kell építenünk a jövőt: munka, család, otthon, egészség és rend.
Bíz’ a családra, mely például ennek a Kisdednek itt: nincs.
Zemberek!
Nincs családja! Hát énmi azon fog munkálkodni, hogy legyen neki!
A munka, otthon, család mellett az is közös, hogy a kiszolgáltatottságtól és a betegségtől félünk: a zembereknek alapvetően egészségre és rendre van szükségük!
De a rend szó leértékelődött, mellékzöngét kapott" - mondja. – „Szabadság nélkül viszont a rend káosz, ahol a félelem tenyészik!” - üvölti hozzá, aztán szórványos tapsvihar közepette lelép a pódiumról, elhúz a feledés homályába.
A Kisded marad jászol-bölcsejében.

Filozófus ér a meredélyes aluljáró lépcsőjéhez, álmodozva lesétál a lépcsőn, vet egy pillantást a Gyermekre, és képzelt társával vitatkozva mormolja: „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább Semmi? Ez minden kérdés közül a legelső. Sokan egyáltalán nem ütköznek ebbe a kérdésbe, és mégis! Mindenkit megérint egyszer, még ezt a bölcsőben alvó kisgyermeket is megérinti majd egykor. Talán egyszer kondul csak meg benne majd a kérdés, tompán, mint egyszeri harangütés.” – véli.
”De van-e egyáltalában ez a kisded? ez a legmesszebbre vezető kérdés, vagy csak ideája egy született Báránynak? Isten Bárányának? És van-e egyáltalában Isten? E kérdés terjedelmének csak az abszolút értelemben nem létező és sosem létező, a SEMMI szab határt…”
Töprengve felhőzi homlokát, és megy, megy: elmegy gondolataiba mélyülten…
A Kisded marad jászol-bölcsejében.

Kufár rikkant most, rikácsolva:
”Gyertyát, mécsest, karácsonyi fényeket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért! Nemiszerv alakú és betlehemes mécseseket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért…!”
Lenéz árulás közben, lenéz a Kisdedre, aztán mellé tesz két mécsest, melegítsen és világítson a Gyermeknek: aztán megy tovább…
A Kisded marad jászol-bölcsejében.

*** *** ***

„Napszállatkor elmegyek!” - hallotta az Apa a folyosóról a hangot, és a szép mondat itt, a betegszoba csöndjében, a lázban halódó gyermek lassú dermedésében baljós, gonosz, perverz értelemmel telt meg.
A Kislány hosszú napok óta vergődött már harctérré mocskosult ágyán, és a Főorvos nem is bíztatta az Apát holmi lehetetlen, csodaszerű gyógyulás reményével: órákat, legfeljebb napokat csillantott csak meg várakozásra ítélt tekintete előtt.
„A karácsonyt talán, az új év első napjait megéri. De inkább előbb, mint utóbb. Készüljön fel!”- mondogatta.
Bizony karácsony, szenteste, ami közeledett üresen tátongó három szobával, ahonnan a Kedves - az Anya - már régebben eltávozott, és ahová a Gyermek már nem tér vissza sohasem. Három szoba karácsonyfa-nélküliségben fagykolódva, üres hűtőszekrénnyel ásítozva, néma csöndben, míg más szobák, szerte a földön, megtelnek lágy gyertyafénnyel, beszívható fenyőillattal, hallható gyermekkacajjal - felnőttkönnyekkel: ez beszélt mindennél világosabban az Apának arról, hogy mennyire elhagyta magát, mennyire kihűlt az élete, a lelke talán már meg is halt: nincs többé, a jeges űrbe szóródott.
Szenteste lassan alkonyuló délutánja volt.
Csöndesült a forgalom a kórház körülötti utcákon, sorban zártak az utolsóként is kitartó üzletek, autóbusz és villamosjáratok vonultak büszke-méltósággal csilingelve, tülkölve alvóhelyükre.
Apa sóhajtva vette tudomásul amikor a Nővér távozásra kérte, hozzátéve, hogy már másnap reggel – természetesen - ismét jöhet.
„A párna... a párna...”- bugyborékolt elô a Kislány szájából, és ekkor, talán utoljára, még fellángolt az Apa tehetetlen dühe, gyűlölete amit a halál iránt érzett, és a szívében nőtt harag szájáig ért, aztán ráfreccsent a Nôvérre.
„Cserélje ki a párnáját! Azonnal cserélje ki!” - üvöltötte, miközben maga is restellte üvöltését. - „Ezerszer szóltam már!”
„Nyamvadt kis béka” - gondolta a nővér, de csípős válaszát megfékezte az emlékezet holmi köpenyzsebbe került borítékokról, és elindult a nővérpulthoz, hogy - ki tudja hanyadszor - párnát cseréljen. Csak orra alatt dünnyögte:
„Hiszen napjában kétszer, háromszor cserélem azt a rohadt párnát, egyik sem jó!”
Apa elment, a párna - enyhén durva, észrevehetetlenül durva mozdulattal - a Kislány feje alá került. Csend lett.
Az életfunkciókat jelző műszerek halk biip-biipje töltötte föl a csendet csupán.
A Nővér olvasott, valami színes borítólapos könyvet olvasott: ragyogó fogakkal mosolygott egy ifjú pár, szoros ölelkezésben, tengerpart szépségében.
A Kislány most csendesen vergődött az emésztő lázzal birkózva.
Odakint a városra nyirkosszürke hófelhők takarója borult, a színes neonreklámok visszafényei egyszínű, piszkos, jellegtelen színben verődtek vissza.
A Nővér egyre ingerültebb lett.
„Micsoda istenverte foglalkozás!”
Mások most készülődnek a karácsonyi vacsorához, pulykasült, rántott hal illata kúszik a meleg szobák során, és vegyül össze az édes sütemények és a karácsonyfa illatával: ő pedig kénytelen itt ülni egyedül, egy nyafka kis béka ágya mellett.
A gyermek ekkor újra mozgolódni kezdett: fejét ide-oda vetette a párnán, homlokán verítékcsöppek ütköztek ki, szeméből könnyek peregtek.
A Nővér felkelt, megfogta a gyerek csuklóját, kitapintotta pulzusát, egy pillanatra szívdobogása egybeolvadt a haldoklóéval, aztán az összhang megbomlott, a gyermek elsiklott előle, a vézna csuklón ismét a halál fonalassá váló dobolását lehetett csak tapintani.
A Kislány két keze szinte karommá görbülve szántotta az ágy két oldalát, lábszárait behajtotta, combjait a hasa közelébe húzta, aztán szinte dühödten vágta előre ismét, ahogy a perzselő ár újra elborította.
„A párna...a párna...” - suttogta, lehelte.
A Nővér először úgy érezte, újra elönti a düh, de aztán magába tekintve, valami egészen más érzelmet tapasztalt.
Az ártatlan gyermek haldoklását egyszerre nem tudta másnak látni, mint ami persze ténylegesen volt: botrányos perverzitásnak.
Közelebb hajolt, és elöntötte a részvét váratlan hulláma.
„Hát milyen párna kéne?”
„Puha...fűből....fűpárna” -lehelte a gyermek.
A Nővér – ó, mennyivel lágyabb mozdulattal, mint előbb - kivette feje alól a párnát, és habár most senki sem látta, akitől pénzt várhatott, elment a nővérpulthoz és kikereste a leglágyabb, legpuhább párnát.
„Itt van” tette a Kislány feje alá -, „ez jó lesz. Fűpárna.”
Halovány, gyönge mosoly a Kislány szenvedő arcocskáján, egy gyorsan szétolvadó mosoly, torz görcsbe forduló mosoly, egy értelmes, de azonnal kihúnyó szemvillanás.
A Nővér egy könnycseppet morzsolt szét szeme sarkában, aztán visszaült, de már olvasni nem tudott.
„Igen...ez jó...ez fűpárna...” - hallotta még egy ideig.
Csend lett.
Túl nagy csend.
A Nővér észbekapott: az életjelzô készülékek halk cirpelése megszünt immár, de a Nővér csak nem mozdult. Nézte csak, nézte a Kislány békésen kisimult arcocskáját, mely iszonyatos ellentétben volt a groteszk, keresztrefeszített test látványával, az évezredes halálos pózzal, és életében először érezte meg saját karácsonyi magánya árnyékában a Gyermekét is, az Apáét is, a kukában karácsonyi ajándékra vadászó hajléktalanét is: a világ magánya szakadt rá.
Odakint pedig megkondultak a harangok, éjféli misére szólítottak, mert odakint a világban éppen most született - mint kétezer-tíz éve mindig - a Világ Világossága, az a másik gyermek.
Idebent csend volt.

*** *** ***
Az Apa botorkálva, az aluljáró lépcsőjéhez érkezik: amikor a rozoga jászolbölcsőben fekvő Kisdedhez ér, beléhasít szívébe a bizonyosság: most, ebben a pillanatban elment Kislánya, most, ebben a pillanatban végképp egyedül maradt.
Nézi az alvó Kicsit: nézi, nézi, aztán azt gondolja:
“Magammal viszem, magammal. Fölnevelem, gyermekemmé teszem a Másik, most távozott helyett... Ő is magányos, én is az vagyok immár végleg... Magammal viszem, igen!”
És az Apa viszi a kisdedet: ő viszi...