Egy percre
megáll az idő.
Szétnéz,
látja-e valaki
lábnyomát veszni
parti homokba?
Ma egész este
ugyanazt a dalt hallgatom.
Sötét van.
Denevér koppan a csukott ablakon,
bent kislámpa ég,
az égen hold hintázik, mint egy lampion.
A zene átölel,
hozzám simul,
sodró hullámként magával ragad...
Késő van már,
és túl sötét - bár kívül
cifraság az élet.
Ahogy gyűlnek az évek,
vállamon heggyé
nőnek a miértek.
Kényszerből
tiszta lappal
újonnan tanult szavakkal.
Talán a hangod.
Talán a lélegzet nélküli fájdalom,
örvénylő érzelem,
egyszerű tiszta hang,
végtelen utak...
Hallgatással bástyázom körül magam,
hisz védtelen vagyok a végtelenben,
véget nem érő érzésekkel szívemben.
Szemedben néha
egy egész világ.
Aztán napokig - éjszakák.
És a falak!
Falak zárják magukba hangodat!
Ijesztő gondolatok, gondok,
jönnek-mennek a bolondok.
Fejvesztve kutatom
miként tarthatom még itt
a nyarat?
Mit mondhatnék neki
hogy ne izzon a föld
siető talpa alatt?
Talán elfuseráltatok.
Pedig annyira következetesek voltatok
mindig,
mint én nem leszek soha,
csak ostoba bizonytalankodó,