Félve elillanok,
mikor a hajnali fény
hunyorgón rámragyog,
és összehúzom magamon a szót -
ne halljanak -, lássanak
jóakaró, mentőangyalok.
Ott voltak fák is -
ragacsos karjaik fonódtak körém,
miként múmiák kötése
évszázadok után,
Arcomról arcod,
arcodról arcom köszön.
És bár a szavak másak,
mégis ugyanaz a hang
csap fájón arcomba,
mely arcod,
és ugyanaz a szúró nézés
szemedbe, mely szemem.
Akkor, éjszaka,
miért üldözött
nyugodt álom,
feküdtem kényelmes,
vetett ágyon,