Borult az ég, esőre gyűjt a május,
dús nektár íztől duzzad a virághús,
és kiszívják a mérhetetlen éhet
a virágszirmok öléből a méhek,
A nyél, a fejsze összenőtt a kézzel,
és mint ki bizton kezd ki az egésszel,
Nem bír nyolcvanöt évvel.
rugaszkodik és térdel,
káromol, nyugtatást ad,
imádkozik és támad.
„Éli, Éli, lamma szabaktani?”
Fény robbant minden csillagon
a harmadik napon,
ámult a Mindenség, Uram,
hatalmasságodon.
Ebben a végső változásra ítélt
zűrzavarban
fogódzót keresek.
Égő ima, kéklő ima,
Hirosima, Fukusima,
gúzsba fogtuk, eresztettük,
megtaláltuk, elvesztettük.
Ha tehenet eresztettek a zsenge zöldbe,
a járomszöget verték nyakig földbe,
Attila, Attila,
ki bírja, mi bírja,
ezer szód halála
szakadt a világra,