Megfáradtunk. Itt Európa csücskén
még kapaszkodunk, pedig nincs mibe,
karistolunk egy óriásfa rücskén,
és lógatjuk lábunk a semmibe.
'Isten jókedvében két dolgot teremtett:
a tavaszt és a lovat.'
A nyüszítés, a tonnás sóhaj
beleszakadt az éjszakába,
az ég tele lett csillagszóval,
s a lovak égtek, mint a máglya.
Az utca őrült robogása,
egy zajt öklendő kamion,
rossz dobhártyás fülembe rázza,
ez századvégünk miatyánkja,
itt élek - ez az én sorom.
Szép analfabéta volt nagyapám,
az apám meg csak négy elemit végzett,
de igazukat úgy falja a szám,
mint kisgyerek, az első kanál pépet.
A felhők széle elfutott előlem,
hát én is mindig magasabbra nőttem,
a fák, a bokrok jelzőtáblák voltak,
s én picivel a szélvésznél is gyorsabb.
Ha ceruzáim végleg messzi tűnnek,
kis fűszálakat adok majd betűmnek,
Fölém borul. Természetellenes
a csüggedt ágak engedékeny rendje
(a körülzárt víz zöldjére beles
egy hasadékon át az ég gerezdje).
Akkora mocsok vesz körül,
s olyan széles az árok,
Jákob ölében Isten ül,
s én lajtorjámra várok.
Ha honfiaim összeterelem,
lesz hon, ország, lesz hazaszerelem.