Úgy emlékszem, csak szombaton dobolt,
amit mondott, az mind egyforma volt,
a dobverője szórta a szigort,
s amit mondott, az mind egyforma volt.
Az út végén igazság van,
azon jártam porban, sárban,
volt olyan is, mint a zöld rét,
olyan is, hogy kikövezték,
de a batyut mindig toldtam,
abban vittem, aki voltam,
tokmány, tok, tok(o)lyó, tulejka, fenőkőtartó, fentok
Először szarvból volt, majd pléhedényből,
egy csúcsból állt, meg tátott szájú résből,
Parget, vászon, meg más efféle
ruhaneműből volt szegénye,
Az összes világnyelven pici rést üt,
pedig csak néhány millión beszéljük,
de hallódik az örömből, hogy baj van
a betűfüzérekből hajtott dalban,
Néha olyan vagy, mint a fa
zöld levelének illata,
és szélsuhodó álmaid
libbentik lombvirágait.
A székek pontosan olyanok voltak, mint a kocsmaszékek.
Semmi cicoma, semmi fölösleges kiszögellés.
Egészen szabályos ülőkék, négy lábbal
és a háthoz elnagyolt ívvel igazodó támlával.
Négyen – egy asztal mellett.
És tökéletesen odaillettek,
annyira már, mintha ott sem lettek volna.
Kiszakadtam, mint ecsetből a festék,
mint nyárutói vágyakból az esték,
bár nagy időm volt jó örömöt élni,
az Isten átkát emberölbe kérni,
Anyám most keserű.
Nehezedik rá árva szeretet,
fekete csöndje tegnapi szavaknak.
Kezével fölvert álmot simogat,
nézése hallgat, mozdulatait
a süveghegyű nappalok befödték.
JAJRA
Jaj, már elvesztettem,
meg sem is találtam,
megláttam magamban,
talán sose láttam.