Az eget lestem, azt a félgömb sorsot,
a Holdat vitte, mint egy rózsafoltot,
nagy éjszaka volt, s megtörtént egészen,
hogy utam kezdetét is visszanézzem.
Akár a folyókon az ár,
úgy vonul végig bennem,
duzzad, belémnő, kitalál,
megáraszt, beföd engem,
medremet végül nem lelem,
giz-gaz, fatörzsek, dögtetem
piszkos-szürkés vizemben.
Napszítta arcán szélfútt vándorélet,
puhán villanó fekete haját
egy kendőnyi szivárvány fonja át,
Hidegre januárlott,
kásásan szertemállott,
lucskosodott a hó,
Bezárt ajtókkal álmodom,
mögöttük ott az Isten,
szabadságért fohászkodom,
kezem a rézkilincsen
Én nem szakadtam darabokra,
hát nem is vittem soha sokra,
száz csomóra kötöztek, bogra,
s én hurkoltam, míg más bogozta.
Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.
Jaj, azokon a metsző télidőkön,
csak Isten adott akaratot kölcsön,
egy szál fejszével, s fagyott türelemmel
ment tuskót nyúzni a falusi ember,
I.
Mintha magasan, mintha mélyen
ringatóznék a semmiségben,
egy idegszálra kifeszítve,
egy istentelent istenítve,