belefáradtam
a szürke hétköznapok
gépolaj ízű csókjaiba
reggelente
mázsás súlyokkal
terhesen visszahúz
az az álomtalan pocsolya
amiben éjjelente ázakodom
Egy életédenképében
vágyom halálom ízére.
Én voltam betű a papírra,
s te vagy, aki kiradírozza.
Orvul támadtak ránk,
nem volt rajtam nadrág,
bocskor se.
Tűz se lobbant már éjek ölén lángra,
éj se sír fel, ha csillaggá válnék.
Csillag se hoz enyhet szempillámra,
akkor se, ha újra rád találnék.
emlékek fájáról szóljon e dal
mert elfut a nyár
és stigmákat ejt
mikor hajamba nyúl
Vörös hajnalok egy sugárszemét
Láttam halványan, majdnem pirkadat volt -
Kelni készült és új mennyei szép
Arcán pár felhő mély árkokat rajzolt;
addig nem engedted, hogy közelebb jöjjek.
egy karnyújtás mindig elválasztott tőled.
az a nyári este. a ránk borult égbolt.
az a szívdobbanás. akkor, ott. miénk volt.
„Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies;…”
(„Mihelyt a jog és jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök milliói”)
/Vergilius/
A
valódi verset,
az igaz bárkát
ragok szivárványa feszíti össze,
I.
Megváltoztam.
Pirosló fényárban élheted
Irgalomból nyert létedet.