Te is csak egy állomás
voltál nekem.
Krajova ronda-szép város! Ez csak első hallásra tűnik egetverő ellentétnek, de nem az. Valamikor, a 80-as évek elején, kiküldetésemben először láttam szutykos pályaudvaron, lépcsőn alvó embertömeget, akik a napfelkelte után megjelent, "hivatásos" cipőpucolókkal takarítatták, vikszoltatták cipőiket.
Lágy fénnyel üzen az ég .... szikrázva tüzel a nap
Az ősz velünk időzik, .... bár olyan kis ledér,
S a tél is késik még .... vonakodik, s nem halad.
Kővé vált a napfény árnya
testemre sziklákat görget
megfagyott a tenger árja
holt virrasztja az élőket.
Földön fekszem.
Idegen jurta
fölöttem az ég,
Tenyeredben kihűlt könnyeim,
ajkadra szédültek vágyaim,
hívlak, gyere fel estebédre,
még vannak eltéve csókjaim,
s hajnali illatos hevület
váj rosszkedvünk hordalékain
új napunkra égi barázdát...
Senki sem látta ahogy
Földet érsz az álmok
Hátáról az unalom tetején
Hullámzó dombokra
Épp a kertek mögött.
I. (meggyötörten és megformázva)