ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

I.

Megváltoztam.

Míg felnövesztettelek,
ahogy a kéz formálja az agyagot,
s az agyag formátlanra
a kezet,
torz lettem, nehézkes,
saras indulat,
amint te magasabb,
simább,
elegáns, kellemes
ívekkel.
Mondom:
megváltoztam.
Most
levakarnám
az emléked is
magamról,
de mindig
marad
egy köröm alá szorult
deformált
belőleddarab,
egy illetlen pötty
a ruhán,
amivel
bíbelődhetek
hajnalig.
Közben gondolkodom,
ki is vagyok most,
úgy túl mindenen,
hogy még mindenen innen,
s maradhatok-e ilyennek,
így,
pöttyösen,
hovatovább lila foltokkal,
hiszen a torz esték
ilyen sportszerűtlen
nyomot hagynak rajtam,
spontán bevérzések
holmi
negatív életérzések
ütötte apró tiltakozó
szigetek,
ma kész zendülés vagyok
megint.
Gyűlöllek.

II.
Apránként ölted meg magad,
s most állok fölötted tétován:
milyen rég halott vagy,
kockás süteményt eszem.
Ez az, ami valóság lehet,
az íz,
a fák kérge a tenyerem alatt,
napgyöngyök a fű közé
feszített pókhálón…
s a fedélen koppanó göröngyök.
Valaki veszített megint.
S a helyzet egyre súlyosabb,
itt maradtam gyász nélkül
a szívemben,
markomban nincs virágillat,
arra gondolok,
melyikünk lehet holtabb,
mert most nekem te ugyanúgy
nem vagy,
ahogy neked én
nem létezem.
Világaink között
kétméternyi hallgatag
rög,
puszta formalitás,
ki lent, ki fönt.
Foltok… alkonyodik.

III.
Harmadnap csörgés,
kutyaugatás,
te,
a koraéj ciklikusan
visszatérő hangjai.
Honnan szólsz megint,
melyik önkényesen kijelölt
magánhegyed
tetejéről hinted
a szót,
ajánlva nekem halat
és békét…
Az éggel takarózol,
nincs válasz,
ha kérdlek,
mire vagyunk mi példa,
mennék,
duruzsolsz nyomomban,
mutatod a helyes utat,
magyarázkodsz,
mi jó nekem,
s te talán hiszed.
Elmerengve sokszor képzelem,
nem is tudod,
kihez beszélsz,
fogalmad sincs, hogy
közben én fel-alá járok,
és lélekszakadva várok valamit,
ami túlmegy a szavakon.

IV.
Jelek,
behúzott nyakú
szótlan türelem.
Nehéz batyudból
átruházott szerelemkövek.
…hal és béke,
nálam már
szakad a szövet,
de semmi baj,
még öt perc,
és itt se vagy,
tudom,
nem fogod látni,
hogy görnyedek,
takarítanálak
magamról,
sem hogy békétlen gyűl a folt,
mert én látok,
megköveztél,
s kezedben a hal
csak gazdagon körülírt
maroknyi
szálka volt.

V.
Ronda vagyok,
mint az este,
mi eltakarja előlem
a gyerekek
csillagszemeit,
Szobáról szobára
hurcolom magam,
ezt hagytad belőlem,
ezt a nagy, csúf ürességet,
és a vak,
ostoba estéket,
amikor
nem jár a levegő.
Két lábra emelkedett
eljátszott hadüzenet,
eltévelyedve, értelmetlenül
messze a
csatatértől,
villámot keresek,
valahol egy cikkanásnyi
fényt.
Meghaltál hát te is.
Az ablakot lesem…
… bordáim mögött
csendben, harag nélkül
esik az eső.