ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Sokan gondolják úgy, hogy - ha már az emberek nem - az állatok a Világ minden táján egyformán beszélnek.
Nos, Hölgyeim és Uraim, Leányok, Fiúcskák: ez hatalmas tévedés, merő naivitás!
Még egy vacak faág, egyszerű bot is másként törik el Birmingham környékén, mint Szegeden, hogy egyebet ne mondjak. Mifelénk a „reccs”, arrafelé a „crash” járja.
Orosz nyelvi tanulmányaimból (mely egykor kötelező volt) meg jól emlékszem arra, hogy egy orosz kiskutyus azt mondja: „tjaff-tjaff” - ami szerintem végtelenül bájos.

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kiválasztott, legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában - egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető - daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá, egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

Az ünnep előtti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcsőben, újszülött kisgyermek aluszik.
A karácsonyra készülődők jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó erőfeszítéssel: ki, mit? Van, ki rézből készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.
Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.

Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.

1451 júliusának idusa.
Kis köztér Veronában, eldugott, csöndes kis tér. Néhány lombos fa sátortetőzik a tér fölé, de átengedi az arany napsugarakat, azok meg szorgalmasan melegítik a tér homokját.
Lent, a lombok alatt két nyolcéves forma fiúcska játszik, elmélyült csöndben építik homokvárukat.
Mézszínhajú, tószínszemű az egyik, sötétfekete, arabos fényű szeme van a másiknak.
Kedves, szép, lágy arcú mindkettő.
Fejecskéjük homlokuknál összeér, szót alig váltanak, jól értve egymást építik a várat.

A mondott és leírt házikó nagyon közel volt, mondhatni néhány lépésnyire: Pilatus úgy döntött, hogy maroknyi kíséretét a kis római helyőrségben hagyja, lovát is: maga pedig Claudiával, feleségével együtt gyalog indult József ács egykori háza felé.

Még akkor sem, amikor a Város Alapításának 792. - másként számlálva az isteni Tiberius uralkodásának 22. – évében a császár letette hivatalából Marcus Pontius Pilatust, Júdea ötödik kormányzóját, a „vörössipkás” proconsul még akkor sem volt képes feledni azt a meleg tekintetű, barnahajú férfit, akit A.U.C. 786-ban - jobb meggyőződése ellenére - megfeszíttetett.

Dióbél királyfi, a buszpályaudvar peronján összefutott tapír alattvalójával, aki elsőre uralkodóját levegőnek nézve, lomhán gyűjtötte tovább ormányával a földön nyüzsgő hangyákat.

Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent
munkája után, amit végzett.

(János, 8; 1 - 12)

Jeruzsálemben történt a szép, tavaszi niszán hónap harmadik napján, a 3792. zsinagógai esztendőben.
A nap forrón tűzött a Nagytemplom köveire, a hatalmas épület hófehér-aranyosan izzott a váratlan jött nyármelegben.
Jézus, a Krisztus, hajnalban fölsétált az Olajfák hegyére, mikor még kellemesen hűvös volt az idő, ott magányosan meditálva föltöltekezett a Szentlélekkel, befogadta Atyja igéit, hogy amikor a tanítást kezdi majd, hibás szó el ne hagyhassa ajkát.

A sokak által lenézett és elkerült „nyóckerben”, Budapesten, a Kálvária és a Kőris utca sarkán van egy kicsiny üzlet.
Ezen a környéken szanálásra váró földszintes vagy egyemeletes, roskadozó bérházak állnak, melyek már itt voltak nemecsek ernő korában is, és azóta egyvégtében romlanak, pusztulnak, mint omladék állanak.
Még állanak.
Hogy az a kis üzlet, melyről mesélni fogok, mióta áll itt, arról nincs tudomásom; én az elátkozott huszadik század utolsó éveiben láttam először, azóta bizonyosan itt áll.