ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A mondott és leírt házikó nagyon közel volt, mondhatni néhány lépésnyire: Pilatus úgy döntött, hogy maroknyi kíséretét a kis római helyőrségben hagyja, lovát is: maga pedig Claudiával, feleségével együtt gyalog indult József ács egykori háza felé.
Az ácsnak háza kicsinyke ház volt, Názáret kicsiny házainak tán legkisebbje. És az ajtó is ehhez mérten alacsonyra volt szabva, Pilatusnak meg kellett hajolnia, hogy beléphessen, de az egykori helytartó ebben nem érzett semmi jelképet, amikor a harminc-harmincöt év körüli asszony, Mirjamnak mondott, ki most férjével, gyermekeivel a házban lakott, beinvitálta a magas rangú vendégeket.
Két alacsony, szűkablakú helyiségből állt a ház, és kicsiny kertből; ebben a kertben volt azonban a tűzifatároló, meg egy közös fürdő is, esővizet gyűjtő ferde tetővel a ház felöli oldalon, mely egy kikövezett medencébe vezette a vizet, már amikor hullott eső.
Az egyik helyiség megfeketedett, döngölt földű konyha volt, középütt tűzhellyel, fölötte nyitott tetővel, hogy a füst távozhasson. Fönt, a keresztgerendánál, az elszálló füst útjában néhány ürücomb és szárnyas állat húsa füstölődött.
A másik helyiség volt a szoba: tapasztott nádfalú, döngölt agyagból épített fekvőhelyű, mely fekvőhelyekre aztán szalma került derékaljnak.
Ez a zsidó asszony, ez a Mirjam, aki most fogadta házában a volt helytartót, nagyon tetszett Pilatusnak.
Először is mélyfekete szemében valami gyermeki, vagy még inkább kamaszlányos derű, jókedv csilllogott, és ez szép volt, szép és bensőséges.
Aztán az is megnyerte a proconsul tetszését, ahogy a nő viselkedett: kerülte az alázatoskodást, szolgalelkű fogadását a láthatóan nagy úrnak, de kerülte a fagyos tartózkodást is, vagyis a lehető legtermészetesebben viselkedett.
És fölöttébb közlékeny is volt a kedvestekintetű Mirjam: elmesélte, hogy gyermekkorukban – hisz szinte egy időben születtek -, játszótársak voltak Jézussal, de csak úgy öt-hat éves koruktól, mert addig József és családja valahol másutt éltek. Úgy mondják – mondta Mirjam -, hogy tán Kús földjén, a furcsa Egyiptomban.
De aztán, mikor visszaköltözött József a családjával, Jézus lett Mirjam legkedvesebb pajtása: hol Názáret terein, hol az olajfaligetben játszottak ők együtt.
„Szerettem Jézust; tudja uram, olyan szelíd, csöndes és kedves fiú volt.” – mondja Mirjam.
„Tudom.” – mondja a helytartó, aztán azt kérdezte: - „Maradt valami a házban utána?”
„Kamaszkorában Jézus szívesen segédkezett apja mellett, szerette a munkált fa illatát, a forgácsok hullását szerette nézni.”
Mirjam fölmutatott az egyik gerendára, és azt mondta: „Azt a gerendát, azt például ő faragta.”
„Más? Semmi?”
„Jaj, majd elfeledtem!” – csapott homlokára nevetve az asszony. – „Mielőtt elment, egy kis bölcsőt ajándékozott nekem, amit ő készített. Jöjjenek!”
És odavezette a kecses kis bölcsőhöz a házaspárt.
Egyszerű, inkább jászolhoz hasonló kis fabölcső volt, de egyszerűségében volt valami báj, kecsesség és – így érezte Pilatus – tisztaság.
A helytartó kinyújtotta kezét, és megérintette az egyszerű kis bölcsőt, és olyasmi történt vele, mi még soha: ez a földhitű ember misztikus élményt élt át, kis időnyit.
Erősen megszédült abban a pillanatban, amint a bölcsőhöz ért, füle eldugult, külső hangokat be nem fogadott, annál inkább zúgott belülről.
A külvilággal látása is elvesztette a kapcsolatot, viszont bévül látott. Ó, istenek: látott!
Mintha eszméletét veszítette volna kis időre, vagy – még inkább – mintha ébren kezdett volna álmodni.
Kicsiny csecsemőt látott a bölcsőben: parányit, egészen újszülöttet, mégis szépen formáltat, inkább kisdedhez hasonlót.
A látomás – vagy minek is mondjuk? - néhány másodperccel azután, hogy elvette kezét a bölcsőről, elillant, és a procurator megint avval a józan szigorúsággal nézett a világba, ahogyan Jeruzsálem egykori helytartójához, első rendbéli római nemeshez illő.
Közvetlenül az után, hogy ő elvette kezét a kis bölcsőről, felesége érintette meg, és ugyan azt élte át, amit férje kevéssel előbb.
Rövid idő múlva elköszöntek a kedves Mirjamtól, visszatértek a helyőrséghez, aztán utaztak Antiochia felé, ahonnan hajójuk átkelt a mare Mediterranum vizén.
Soha egymásnak nem mesélték el bölcsőérintő élményüket: Claudia nem beszélt erről Pontiusnak, Pilatus semmit sem mondott Claudiának.
Kicsit röstellték elgyöngült látomásukat, látomásos elgyöngülésüket, mert nevezzük csak bátran annak.
Nem meséltek egymásnak élményeikről...

Eltelt néhány hónap, Pilatus és felesége visszazökkentek az Urbs életébe; újra berendezkedtek a mons Palatinus délkeleti lábánál, a császári palota és a domus Flavia tőszomszédságában álló szép villájukban.
A procurátor volt már kihallgatáson a caesarnál, megkapta nyugdíjazási okmányát, és látszólag minden rendben volt.
Épp csak az utazás és hazatérés – ama látomás - óta Pilatus szokatlanul töprengővé, csöndessé, visszavonulttá vált. Az is föltűnt, hogy szelídebb, béketűrőbb lett, mióta – Claudia így mondta mindenkinek – abból a kis názáreti házból kilépett. Azt is nehezen értették, hogy házi rabszolgái közül kiválogatta a zsidó származásúakat, és gyakorta hosszasan beszélgetett azokkal. Különös.
Aztán az sem volt éppen megszokott, hogy a „vörössipkás” eleinte sokat levelezett avval a jeruzsálemi besúgóval, aki oly sokat tudott a názáretiről meg tanítványairól: végül addig ügyeskedett Pilatus, míg sikerült Rómába áthelyeztetnie: attól kezdve, hogy az a jóember megérkezett, szinte személyes szolgálatára rendelte a proconsul, és minden nap elhívatta magához: órákra bezárkóztak és Pilatus faggatta, faggatta és itta szavait, meséit, történeteit.
Miket tanított az a Jézus, milyen példabeszédeket mondott, egyáltalán: miféle volt az a barnahajú?
Mind e közben Claudia nem tudott odafigyelni igazán férje új bogaraira, mert egyre rosszabbul érezte magát.
Fáradtság gyötörte, nem ritkán hideg veríték lepte el szinte egész testét, miközben forróság látogatta meg; érzékennyé vált mindenféle szagokra, még illatokra is.
Egy nap elhívatta hát Róma legnevesebb orvosát, gyógyszerészét, ki aztán fölvilágosította az idősödő asszonyt, hogy nincs szükség gyógyszerekre, mert nem betegség gyötri, hanem valami más, ami ugyan az ő korában kissé szokatlan, de ifjabb asszonyok esetében igen természetes: gyermeket várt, gyermeket hordott szíve alatt Claudia, Pontius Pilatus korosodó felesége.
Csoda? Talán csoda, talán nem.

Aztán egy délután, amikor látta az asszony, hogy férje kivételesen egyedül van, sem zsidó rabszolga, sem a jeruzsálemi ember nincs vele, belépett a szobájába, szelíden átölelte a férfit, megsimogatta őszülő, rövidre nyírt haját, és fülébe súgta: „Örömhírt hozok néked, én Marcusom, valódit, csodaszerűt. Anyának érzem, ó, Marcus magam.”

És ekkor egészen különös dolgot tett Marcus Pontius Pilatus, ki Jézust halálra ítélte egykor. Térdre omlott, két tenyerét összetette, és fennhangon megszólalt: „Pater noster, qui est in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra...”