Első ránézésre olcsó kis presszónak mondaná a szemlélő a helyet, ha nem volna annyira jellegzetes összetételű a közönség, félreérthetetlen a két játékgép jelenléte, valamint a talponállókban szokásos könyöklő alkalmatosság – ha egyáltalán tud még bárki is talpon állni itt ezen napsütéses szombat késő délután.
A viharfelhők messzire járnak
Újra itt vagyok! Ma nagyon jó napom volt. Hetek óta csak nézegettem azt a fiút az ötödikből, erre ma ebédnél mellém ült. Úgy remegett a kezem, hogy a rizsszemek csak úgy hullottak vissza a tányéromba. Nem is mertem ránézni. Mit is akarhat egy negyedikestől? De leült ma mellém!!! És én olyan boldog vagyok. Megszólított: „Ideadnád a sót?” Nem is tudtam válaszolni neki, és csak habozva nyúltam a sótartóért. Fel is borítottam. Azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben, de Ő csak kedvesen mosolygott.
Az ezüstszínű textilfesték hamar bepenészesedett. Valószínűleg a víztartalma miatt. Az Apa beleszagolt a tégelybe, majd beletúrt a fapálcával, amin száraz rétegeket képeztek a korábban használt festékek. Kiemelt az ezüstszínű masszából egy keveset, amin szapora sárgás fény táncolt. Tetszett neki, amit látott, bár kicsit dühítette, hogy a festék már használhatatlan. A kis helyiség, ahol a dolgait őrizte, szűk volt és sötét. Azt a kis világot, amit most bámulva csodált, az a négy szál gyertya adta, amiknek lángocskáit a résnyire nyitott ajtón áramló szellő borzolgatta.
2003-ból
9:30. Este. A megfigyelt alany valószínűleg tisztában van azzal, hogy megfigyelik. Reggel fél 10-kor ugyanis - a délelőttös kollega feljegyzései szerint - aludt. Az ágyában. Vagy kevésbé felkészült munkatársam eszén túljárva csupán kitömködte a takarót, míg a város egy ismeretlen pontján ivott. Egyesek ugyanis látni véltek egy kalapos, zilált, össze-vissza vágott arcú egyént az egyik belvárosi presszóban a nevezett időben.