Újra itt vagyok! Ma nagyon jó napom volt. Hetek óta csak nézegettem azt a fiút az ötödikből, erre ma ebédnél mellém ült. Úgy remegett a kezem, hogy a rizsszemek csak úgy hullottak vissza a tányéromba. Nem is mertem ránézni. Mit is akarhat egy negyedikestől? De leült ma mellém!!! És én olyan boldog vagyok. Megszólított: „Ideadnád a sót?” Nem is tudtam válaszolni neki, és csak habozva nyúltam a sótartóért. Fel is borítottam. Azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben, de Ő csak kedvesen mosolygott.
Holnap lesz a szülinapom. Bárcsak apa itthon lenne. Úgy várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek. Várom, hogy apa újra velünk legyen, és azt is, hogy a bátyám hazajöhessen a nagymamától. Hogy szabadjon róla beszélni, ne kelljen titkolnunk, hogy itthon maradt. Ne kelljen anya szemét mindig így látnom. Úgy szeretnék élni, mint azelőtt. Ne kelljen futnunk a pincébe, ha megszólal a sziréna. De azt hiszem, már hamarosan vége. Az iskolában ünnepséget tartottak, süteményt is adtak. Nem ettem meg, elhoztam anyunak. A tanító néni megkérdezte, hogy miért nem eszem meg, megmondtam neki. Erre odaadta az övét, azt mondta, ő nem szereti ezt a fajtát. Meg azt is, hogy allergiás a szeme, azért könnyezik. De tudom, hogy nem akarta elárulni, hogy sírt. Anyáé is ilyen. Biztosan tetszett neki az ünnepség, vagy a jó hírnek örült annyira, hogy eleredt a könnye. A süti az ünnepség miatt van, mert mindenki hajókról, sokaságról, meg valami kimondhatatlan nevű helyről beszélt: Parlebrol vagy Palhablor. Nem tudom biztosan, de a felnőttek nagyon örültek. Biztosan valami nagy ünnepség volt ott is. Érzem, hogy nemsokára vége. Szeretnék megint labdázni a téren, futkározni a fűben, messze minden pincétől és óvóhelytől.
Azt kívánom most a szülinapomra, hogy holnaptól legyen ennek vége. Ne kelljen többé óvóhelyre mennünk, ne kelljen többé felébreszteni a kishúgomat éjjel, és futni. Azt kívánom, hogy holnaptól minden változzon meg!
Most már lefekszem, mert álmos vagyok.
Nagaszaki, 1945.08.08