ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Még akkor sem, amikor a Város Alapításának 792. - másként számlálva az isteni Tiberius uralkodásának 22. – évében a császár letette hivatalából Marcus Pontius Pilatust, Júdea ötödik kormányzóját, a „vörössipkás” proconsul még akkor sem volt képes feledni azt a meleg tekintetű, barnahajú férfit, akit A.U.C. 786-ban - jobb meggyőződése ellenére - megfeszíttetett.
Nehezen is feledhette volna, mert az elmúlt hat esztendőben annak a bolondnak számtalan követője akadt szerte Júdeában.
Marcus Pontius, mielőtt feleségével, Claudiával elhagyta volna Caesereát, egyetlen kedvenc városát júdeaszerte, kicsit megült a palota tágas teraszán.
Caesareában a helytartói palota majdnem a Tenger partjára épült: az első szinten lévő tágas terasz közvetlenül a Tenger fölött lebegett, legalább is így vélhette a teraszon pihenő. És a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger könnyű szellőüzeneteket küldött a palota teraszára.
Itt ült tehát Marcus Pontius Pilatus, mielőtt útnak indult volna, és elgondolkodott egy és más dolgokon.

Marcus Pontius Pilatus, a procurator és prefectus A.U.C. 778 óta kettős rangjával felruházva kormányozta Júdeát. Teljhatalmú ura volt alattvalói életének és halálának, bírta a ius gladiit, pénzt verethetett, de tiszteletben kellett tartania a Róma által kinevezett szomszédos, ám hatalom nélküli királyocskáinak jogát, hogy - amennyire és ameddig lehet – megálljon a pax romana.
Ilyen hatalmacska volt például Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, meg a nagy szinódus vezetői: igazából ezek kérésére, utasítására, akarata alapján feszíttette akkor keresztre azt a barnahajút.
Makacsul mondogatja most magában: „Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!”, és hallja a tömeg válaszát: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.”
Akkor elbocsátottam nékik Barabbást, a názáretbélit pedig megostoroztatván, kezökbe adám, hogy megfeszíttessék. – gondolja tovább Pilatus, és a mellkasában szorítást érez.
Igazából nem értette, miért tér vissza újra meg újra tudatában ahhoz a széparcú, melegtekintetű férfihez, holott mindössze két rövidke beszélgetést folytatott vele kivégzése előtt.
Mégis: már a szombatnap elmúltával folyamatosan informálódott a názáreti sorsáról; meghökkenve vette tudomásul titkosrendőrének jelentését, mely szerint a sziklasír üresen ásított már egy nap múltán; hírt kapott bizonyos Iskarióti Júdás öngyilkosságáról, továbbá arról, hogy ez a Júdás működött együtt a szinhedrionnal abban, hogy Jeshuát elfogták, és az ő közreműködésével kivégeztették.
Tudott arról is, hogy annak a férfinek tizenkét kísérője volt, akik tanítványuknak mondták magukat. Kerestette is azt a tizenkettőt, de közvetlenül a pészach ünnep kimenetele után eltűntek, és egyetlen jó titkosrendőre sem volt képes bármilyen információ megszerzésére.
Pészach második estéjétől fogva – amikor a zsidók hagyományosan elkezdték az ómert, a kalászok számlálását, mely hétszer hét napig tart az ő hagyományaik szerint - azok a tanítványok eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, mintha Jeshuának soha kísérői nem lettek volna.
Az ötvenedik nap eltelte után kapott először hírt Marcus Pontius, Júdea helytartója arról, hogy a „tanítványok” előbukkantak jeruzsálemi pincék mélyéről, prédikálni, téríteni kezdtek.
Pilatus alaposan kifaggatta a besúgót:
„Szólt-e valaha ez a Jézus valamit a római megszállásról, vagy a Caesar személyéről?”
„Ó nem, procurator, soha! Mi több: egyszer szerettük volna provokálni ilyesmire, elküldtünk hát egy farizeust, aki megkérdezte őt, kell-e adót fizetni a rómaiaknak? Nem felelt, csak elkért egy sestertiust, és megkérdezte a farizeustól, hogy mit lát a pénzen? Arra amaz azt felelte, hogy a császár képét látja ráverve.”
„Na, és?”
„Hát azt mondta Jeshua, hogy akkor adják meg a Caesarnak, ami az övé, Istennek meg, ami istené!”
„Ügyes!” – vélte a helytartó. –„Nagyon ügyes. Erre sem a zsidók nem mondhatták árulónak, sem mi lázadónak.”
„Így van, procurator.”
„Na, és a szegényekről, gazdagokról, mondott-e lázítót?”
„Egyszer azt mondta, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint gazdag embernek a mennyországba jutni.”
Pilatus erősen eltöprengett, aztán azt mondta: - „Hát ez miféle ostobaság? Már hogyan juthatna át egy teve a tű fokán? Bolond volt ez a Jézus?”
„Ó nem, helytartó, nem volt bolond. Tudnod kell, hogy minden nagyobb Város kapuját alkonyatkor bezárják errefelé, és amelyik karaván aztán érkezik, hát az kint maradhat a Pusztaságban, ami egyáltalán nem biztonságos éjszaka. Viszont minden városkapu mellett van egy kisebb kapu, azon az emberek beférnek, de – tudod? – a tevék már nem. Ezt a kiskaput hívják a zsidók „tű fokának”; ha tehát a kereskedők alkonyat után bé akarnak menni egy Városba, tehetik, de bizony a tevéiket kint kell hagyják rablók, oroszlánok martalékául!”
„Értem. Hát ilyeneket mondott, az a Jézus? És még miket?”
Akkor aztán sok mindent megtudott Pilatus arról a szépszemű, lágyhangú, barnahajú férfiúról: többek közt megtudta származásának helyét, meg érdekesebbnél érdekesebb mondatairól is szerzett híreket. Mondatait nem igazán értette a görög-római logikán nevelkedett Helytartó.
Mindegy, azért eldöntötte a „vörössipkás”, hogy mielőtt visszautazik Rómába, és jelentkezik az új Caesarnál, előbb elutazik abba a Nazaret nevű városkába, és mögé kerül a Jeshua minden titkának, ha lehet.
Ez volt az egyik dolog, amin a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán töprengett Pontius Pilatus, Júdea leváltott ötödik procurátora.
De meg más dolgon is.
A volt helytartó – így mondom, hisz már kezében volt a leváltásáról szóló caesari rendelet -, szóval a volt helytartó ez időben már ötvennyolcadik évét taposta, felesége meg az ötvenötödiket, és – bánatukra, fájdalmukra – nem volt még gyermekük.
Nagyon is úgy festett, hogy Pilatus neve magtalan hal ki a világból, magtalanul.
Ezen is töprengett akkor a volt helytartó, Pontius Pilatus, a „vörössipkás”, és bár nem volt álmodozó típus, a tények embere volt ő, most a lélegző, olykor rossz álmában hánykolódó Tenger partján, a Palota teraszán, mintha álom lepte volna meg, kicsiny bölcsőt látott.
Idő múltán fölrázta magát, hívatta feleségét, és kiadta a parancsot az indulásra.

Caesarea felől nézvést Nazaret északkeleti irányban, nem is túl messzire, úgy százhúsz milumra esett, alig ötnapi járóföldre, csakhogy úttalan utakon. Ezért a kivonuló menet délkeleti irányba indult, mert a jól épített utak arra vezettek: Akiva, Shikun felé. Shikunnál lehetett aztán rátérni a helyes, az északkeleti irányra, aztán Mansurán, Megidón és Afulán át jutott a helytartó Nazaret városkába.
Bal kéz felől parányi helyőrség vált láthatóvá a város, vagy inkább falu határában, jobb kéz felől olajligetek, szőlődombok bukkantak elő.
Abban a nevezetes évben, Tibérius caesar uralkodásának 22. évében, Názáret igazán kicsiny falucska volt, mindenki ismert mindenkit, így már a második ember, akitől a helytartó érdeklődött, megmutatta nékik József és Mária – no meg Jézus – egykori házát.
Mindjárt azt is elmondta az a férfi, hogy a családból már senki sem lakik ott: József, az ács meghalt, Mária Magdalába költözött, a Fiú pedig: hisz tán hallotta az úr, hogy avval mi lett?
Nohát, Jeruzsálemben megfeszítették...

- folytatódik -