ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(János, 8; 1 - 12)

Jeruzsálemben történt a szép, tavaszi niszán hónap harmadik napján, a 3792. zsinagógai esztendőben.
A nap forrón tűzött a Nagytemplom köveire, a hatalmas épület hófehér-aranyosan izzott a váratlan jött nyármelegben.
Jézus, a Krisztus, hajnalban fölsétált az Olajfák hegyére, mikor még kellemesen hűvös volt az idő, ott magányosan meditálva föltöltekezett a Szentlélekkel, befogadta Atyja igéit, hogy amikor a tanítást kezdi majd, hibás szó el ne hagyhassa ajkát.
Épp csak kelt a nap, mikor a Bethánia felé vezető úton, keresztül a Getsemané kertjén, visszaindult a Városba, bement a Juh-kapun, megkerülte az Antónia-erődöt, és épp jó reggel ismét ott vala már a templom lépcsőjén, és ott megült szépen.
Már nyüzsgött-bongott a Város, de Jézus nem sokat törődött a csühögőkkel, alkuszokkal, mívesekkel és mímesekkel, csak megült ott a Templom lépcsőjén szép, krisztusi csöndben.
Kisvártatva azonban nagy zajgás támadt, mely zajgást Ő jó előre megsejtett, és fölsóhajtott. Megint jönnek, hogy próbára tegyék Őt, hogy megkísértsék, hogy valami istenkáromlást, vagy császárellenes mondatot szedjenek ki belőle, aminek okán aztán megszaggathatják köntöseiket, és nagy óbégatással beperelhetik, vagy a szinhedrion, vagy a római helytartó előtt.
 Igen, persze, hogy az írástudók és a farizeusok jöttek el ismét, és egy asszonyt vivének hozzá, a kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának néki:
„Rabbi! ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő.  A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?”
Ó, értette Ő, hogyne értette volna: azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniok.
Jézus, a Krisztus nyugodtan ült tovább, épp csak lehajolván, az ujjával írt valamit a földre.
  De azok mit sem értve, újra csak szorgalmazva kérdezék őt. Akkor Jézus felegyenesedve azt mondta nékik:
”A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”
  És újra lehajolván, megint írt vala a földre, aztán egy mozdulattal eltörölte amit írt, és megnézte magának az előtte állókat.
Azok pedig hallván előző szép baritonhangon mondott mondatát, és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig; és egyedül Jézus maradt vala meg az asszony a tanácstalan városlakók körének középen állva.
Minden ízében reszketett még szegény, bűnös asszony, föl sem tudta fogni, hogy megmenekült a köves-haláltól.
Meleg, lágy tekintetét vetette most Jézus a nőre, felegyenesedék, és – mivel senkit sem látott immár a júdások közül - monda néki:
”Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?”
Az pedig monda:
„Senki, Uram!”
Jézus pedig visszatelepedvén a Templom hűs márványlépcsőjére mondta néki:
”Én sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!”
  Az asszony eloldalgott, Jézus, a Krisztus a körülállókhoz fordult, és szóla hozzájok, mondván:
”Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”
Értették is, nem is Jeruzsálem jelen lévő lakói, kappadókiaiak, zsidók, szírek, miegyebek: értették is, nem is.
De belenyugodtak abba a mondatba.

Nekünk meg itt van ezerkilencszázhetvenhat éve a kérdés: mit írt a porba, Jeruzsálem városának porába, és mit törölt el Jézus, a Krisztus?