ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nem bizony: ezúttal nem fordítás.
Sajnos az eredeti szövegekből kifogytam, többet sehol sem találtam a neten, közben viszont az történt, hogy szörnyen elirigyeltem Carlo Manzonitól írásainak főszereplőjét, így aztán ezt a részt már magam írtam hozzá a kópéságokhoz.
Bizonyosan gyengébb, mint az eredeti Signore alakja, de játéknak jó volt.

Signor Veneranda megáll a lépcsőfordulóban, és egy ajtó melletti falon lévő foltra ráteszi ujját, aztán nagy erővel megnyomja.
Egy úr mellélép, és nézi.
„Bocsánat” – mondja az illető, és rámutat a falifoltra –, „ez nem csengő, hanem egy folt a falon. Nem fog megszólalni.”
„Igazán?” - mondja signor Veneranda – „Nem fog megszólalni? Ez ön szerint biztos? Már miért ne szólalhatna meg? Én ugyan életemben nem láttam még olyan foltot, amelyik hangot adott volna, ha meg nem nyomták, viszont számtalan csengőt láttam már, mely megszólalt, ha megnyomták.”

Mája-fátyolban

Ebben az álomban fiam és lányom megint kisgyermekek, kicsik, ahogy mondom: öt- hatéves formák.

Signor Veneranda séta közben egy ismerősével találkozik.
- „Áááá!” .- mondja az ismerőse. - „Hogy van?”
„Hogy?” – kérdez vissza signor Veneranda.
„Hogy hogy van?” – ismétli az ismerőse hangosabban.
„Hát honnan tudjam?” – mondja signor Veneranda, mint aki semmit sem ért. - „Hogyan is tudhatnám? Amíg ön meg nem mondja, hogy kiről beszélt, egyáltalán nem tudom megmondani, hogy hogy van. A szüleim jól vannak, köszönöm, a barátaim is mind, amennyire tudom, kivéve Tommasinót, aki kicsit meghűlt. Ismeri Tommasinót?"
„Nem, nem… Nem ismerem…” – dörmögi signor Veneranda ismerőse.

Signor Veneranda beül egy étterembe.
„Óhajt étkezni Uraságod?” – kérdi a pincér signor Venerandától.
„Természetesen.” – feleli signor Veneranda. – „Mint mindenki, olykor..”
„Spaghetti mártással, rizottó, zöldségleves?” – kérdi a pincér, az étlapról olvasva mindezt.
„Hogyne!” – mondja signor Veneranda -. „Ám kihagyta a borjúsültet, a szalámit, sonkát, halat, a sült borjúlábat milánói módra, az aprópecsenyét, a vagdaltat, a roston sült marhahúst és még jó néhányat.”
”Igen” – dadogja a pincér –, „de én csak azt szeretném tudni, hogy jelenleg mit óhajt fogyasztani?”

A tengerparton láttam meg. Egy volt a sok közül. Valamiért mégis éppen őt emeltem fel.

Tenyerembe szorítottam. Hűvös volt, gömbölyű és sima. Lassan szétnyitottam a kezemet. Ott feküdt, narancsszínű hátát barna minták pettyezték. Ahogy a nap felé tartottam, helyenként kristályosan megcsillant a felülete.

„Nyissa ki a száját!” – mondja a fogorvos signor Venerandának.
„Örömmel!” – válaszol signor Veneranda készségesen. – „A szemem becsukhatom? Vagy nem?”
„Ahogy akarja. Nekem egészen mindegy.”
„Jó. No és ha csak az egyiket csukom be? Az zavarja önt?”
„Felőlem…” – így a fogorvos. – „Csukja be az egyiket, ha önnek úgy jó.”
„Jó, de melyiket csukhatom be? A jobb vagy a bal szemem? Esetleg váltogassam? Csukjam be előbb a balt, aztán a jobbat? Önnek melyik felel meg jobban?”

- Édes Vilmám, emlékszel, amikor 65 éve, itt ebben a parkban kértem meg a kezedet?

- Lehet azt elfelejteni egyetlenem? Most is lángba borul a szívem, ha visszagondolok. Annyi minden megváltozott, fel sem ismerném az akkori szememmel a környezetet, de ezt a parkot legalább békén hagyták. Most is olyan szép idő van... Ez a zsongó tavaszodás...

- Vilmám édes, ősz következik most, épp október végén vagyunk.

Kicsi, de annál nyüzsgőbb életű bokortanya volt Vattakökörcsin, a maga 14 portájával, szorgalmas, földet művelő és szerető lakóival. Közössége, már-már faluszámba ment és a környezet is szinte annak tekintette őket, míg el nem kezdődött a nagy elvándorlás. Lucskaiék voltak az elsők, s utána az összes helyi család szétvándorolt, hogy valamikori házaiknak sejtető nyoma sem maradt - a derékig gazos -, parlagon hagyott földeken, amikkel korábbi gazdaságaik siralmas helye, maradéktalanul egyesült.