Cecil Day Lewis: Út a gyermekkorból
Első emléke: hangulat
Lágy, mint lányhaj érintése
Ez volt - egy porceláncsésze
Távol, fák alatt.
Azért él, hogy megtalálja
A vadont, hol a régi csésze
Hűs, képzelt dér-tapintása
Kristály - hív az éjbe
Nézd, a fák hogy zizegik pergő éveinket,
S hiányod szavait fakítja nyárvégi eső.
Nézd: sárvermekben számoljuk régi lépteinket,
Nézd arcom, ha arctalan a szembejövő.
"Csended ragyogja néma könny,
Hangod derengi néma csend."
--
Holdfényben ültünk, az ősz derékig ért.
Átölelt a csend, csak belül zakatolt
"Csak mondd, hogy én vagyok,
kit feltámasztott e vakító fényű tűz
Fehér arcod világlott - csak tegnap szálltál alá
egy ismeretlen világ fehér, párás lankái közül. -
hosszú utat tettél meg értem.