ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Karnyújtásnyira remeg a jövő.
Alakod délibábja könnyeim méhe lett.
Mondd, miért uralkodik makacs erő
a pupillába toluló változó formák felett,
hogy benned nyerjenek új és alakot?
Forró a levegő. Végtelen a tér. Izzadok.
Nyiss ablakot!

Ahol az útszélek ponttá futnak össze,
talán minden arcon kisimul a ránc.
Mondd, fényed miért kell, hogy gúzsba kösse
bolyongó miértjeim - disszonáns románc?
Falba ütközöm újra. A valóság falába, s újra szaladok
az úton, hogy egybe forrjon honnan, s hová: belőled sarjadok.
Nyiss ablakot!

Leláncolt rabként senyved a táj -
csak Isten nyithatja ki az okok bilincsét.
Néha elmegyek hozzá, ha újra fáj:
Mondd, ugye hiába nyomnám le súlyos kilincsét -
innen nézek szemébe merőn. Csak ennyit akarok.
Vádlón néz rám, s én itt maradok.
Nyiss ablakot!

Régi alkonyok pírja lengi át
pár vonallal felvázolt arcodat.
Reggelre nászi fátylad omlik át
a kisírt szemű égen - bűnös patyolat.
Hol keresselek? Mondd meg ki vagyok!
Kint szél tombol, s lelkembe vágnak a fagyok.
Nyiss ablakot!

Ágyban felejtett emlékek párnája
a magányban fehér uszállyá dagad.
Ha este lesz, ködbe fúlt szikrák árkádja
a tapéta unott repedésévé szakad.
Mondd, meglátlak majd, ha sejtekké hasadok -
lesz úgy, hogy hajadon pollenként ragyogok?
Nyiss ablakot!

Újra látlak néha. Észre sem veszel.
Megpróbállak újra átölelni.
Éjente néha árnyakként neszezel
kimondatlan szavak csendjeként, keresni
kezdenélek, de görcsbe dermedt karok
merednek csak a fényből feléd. A sötétben vak vagyok.
Nyiss ablakot!

Úttá dermedt karjaim a semmit ölelik,
és néha a távolt Istennek hiszem.
Találj rám, s ha az ablakok visszatükrözik
arcoddá vált arcom az üvegen,
mondd, majd meglátsz, míg rejtezve hagylak ott?
Az égre nézek, s szemembe égnek a csillagok.
Csak mosolyodj el. Ne nyiss ablakot.

---

A Két Corinna ciklusból
2005