Nézd
Nézd, a fák hogy zizegik pergő éveinket,
S hiányod szavait fakítja nyárvégi eső.
Nézd: sárvermekben számoljuk régi lépteinket,
Nézd arcom, ha arctalan a szembejövő.
Nézd: érted lettem a múló világ halhatatlan bolondja,
Nézd - szavad kongja a templom kolompja.
Nézd, kihűlt tejúttá lesz a régi fény,
Nézd, hogy csüngtél még anyád kebelén.
Nézd: teje vérré lesz, és a vér éggé lesz,
Nézd, hogy kopogja, hogy öregszel, az eresz.
Nézd: itt ez a hideg kő. Miérteket dobog.
Nézd: itt a végtelen. Talpalatnyi homok.
Nézd: rég kihalt pusztára nyílik ablakod,
De ha kinyújtod kezed, a mindent foghatod.
Nézd: ez földünk, ez tégla, és ez én vagyok,
Az ott a pokol, és azok fenn angyalok.
Néznek, mert nincsenek. Arcukon ragyog
Az árok: szemekben széthullt fagyaldarabok.
Nézd - szemeim lehunyják a léttelen titkok:
A szemed karcolta néma karistok.
Nézz, mert ők is szakadatlan néznek -
A csontarcú, csontkezű, csontálmú zenészek.
Nézd: ez a halál, és nézd: ez az Isten,
Nézd: ez még lélegzik, ez meg már nincsen.
Nézd: hideg. Nézd: magány. Az egyetlen rokonok.
Földünkön egy régi téglát még átkarolok,
És úgy ölel, mint te féltél a hitért fulladni -
Nézd: az út körbeért. Nem tudok maradni.
Későn nézel fel. Már nincsként ragyogok.
Egy életet téglaként a kezembe fogok.
Nézd: a felejtés karistokba mar:
Felnézel, és a csend remeg, megdörög,
Célt vajúdnak végre a körök,
S nézel, nézel, s hull, hull a fagyal.
Nézlek még. Nyári álmok súlyos lépte alatt
Egy mosolytalan, kihalt út szalad, csak szalad.
__________________
A Lia ciklusból
2004
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges