Holdfényben ültünk
Holdfényben ültünk, az ősz derékig ért.
Átölelt a csend, csak belül zakatolt
A ritka néma vendég; nem tudom, miért
Voltam boldog - a csend is boldog volt.
Tartson még, csak tartson egy keveset
A rét legyen még kicsit ugyanilyen
Látszódjon ugyanígy kéken lehelet
Ne kérdezzük meg, hogy a halál milyen
Akartam én s akartad te is ott
De egy fűszálra hópehely esett
Feltámadt a szél, és hideget hagyott
Meghirdette a közelgő telet.
És akkor én ott gondolatlanul
Mozdultam, s gomboltam kabátom
S mint alvó lányra hogyha könnycsepp hull
Elmúlt az ősz és véget ért egy álom.
És felnéztem és a rétet láttam
Hóba, jégbe, sárba öltözött
Te eltűntél, lúdbőrös lett a hátam
Felkeltem, s elmentem nád között.
Azóta őszre várok hasztalan
Várom a vendéget kopogjon végre
A rét ugyanúgy mindig nesztelen
De ha éjjelente felnézek az égre
Ahogy értem kiáltasz, hallom hangodat,
S ha a derékig érő rétre visszanézek
Senki nem ül szemben, csak a csend marad.
Elfordítom arcom, elmúlik hát a nyár,
S ha fázom is, kabátot nem veszek,
Megfagy a rét, s már havas a határ,
De míg jön újra ősz, én mindig itt leszek.
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges