ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Cecil Day Lewis: Út a gyermekkorból

Első emléke: hangulat
Lágy, mint lányhaj érintése
Ez volt - egy porceláncsésze
Távol, fák alatt.
Azért él, hogy megtalálja
A vadont, hol a régi csésze
Hűs, képzelt dér-tapintása
Kristály - hív az éjbe

Ki tudja, mily csalfa nimfa
Hívta élethosszú útra
Hol ifjan tükrök ösvényén
Magát látta,
mint Blondin*, s karja
Erősebb Herkulesénél. Ritka,
Mint guyanai cent, s mások - tudja-
Mélybe futnak.

Ismerte a mókusok titkát
Őrült galambok kardalát
S mit fél ökörszem. Halk tűzként
Minden vitát
Félt, mint lesni a lét harcterét,
S száz kérdését fel nem teszi:
Tán majd kigúnyolják, s maszkját
Leleplezik.

S már nőtt méltánytalanságba
E remete, e torzult kagyló,
S önsajnálata lett: hulló
Zápor tájra.
S pokolgyökérnek tűnt tuskó,
Gonosznak ökörszem, s barka,
S pitypangvirágnak sem hívó
Már szava.

Egy számkivetés sem volt még ily zord
S fenyők daccal borultak fölé
De e gyászos réten várt rá ott
Igaz otthon.
S játszott - biztos megbocsátod-
Kis kölyköt füves mohafolton
S születéstől a magányon
át - félt folyton.

Egy éjjel épp feküdt ébren
S a végtelent látta sikolyként kinyúlni
Kicsi volt, s rémes, akár egy új
Jégcsap a jégen.
Nehéz oly embert találni
Ki a végtelen ágyába bebújt.
Érti, s nem tudja elárulni
Agya mily titkos út.

S most, túl érzéken, túl az észen
Jégbe fagyott, s léte vándorút
Örökké, mióta ivott
Mérget a csészében.
Az örökkévalóság hosszú
Óráit eljegyezte - csak még egy árny:
Élő húsban kiúttalan,
Bezárt magány

--------------------------------------------
*Blondin (1824-1897): Francia kötéltáncos és akrobata

Fordította: Kovács-Cohner Róbert. Bp. 2005

____________________________________________________
Cecil Day Lewis: Passage from childhood

His earliest memory, the mood
Fingered and frail as maidenhair,
Was this - a china cup somewhere
In a green, deep wood.
He lives to find again somewhere
That wood, that homely cup; to taste all
Its chill, imagined dews; to dare
The dangerous crystal.

Who can say what misfeatured elf
First led him into that lifelong
Passage of mirrors, where, so young,
He saw himself
Balanced as Blondin, more headstrong
Than baby Hercules, rare as a one-
Cent British Guiana, above the wrong
And common run?

He knew the secrecy of squirrels,
The foolish doves' antiphony,
And what wrens fear. He was gun-shy,
Hating all quarrels.
Life was a hostile land to spy,
Full of questions he dared not ask
Lest the answer in mockery
Or worse unmask.

Quick to injustice, quick he grew
This hermit and contorted shell.
Self-pity like a thin rain fell,
Fouling the view:
Then tree-trunks seemed wet roots of hell,
Wren or catkin might turn vicious,
The dandelion clock could tell
Nothing auspicious.

No exile has ever looked so glum
With the pines fretful overhead,
Yet he felt at home in the gothic glade-
More than at home.
You will forgive him that he played
Bumple-puppy on the small mossed lawn
All by himself for hours, afraid
Of being born.

Lying awake one night, he saw
Eternity streched like a howl of pain:
He was tiny and terrible, a new pin
On a glacier's floor.
Very few they are who have lain
With eternity and lived to tell it:
There's a secret process in his brain
And he couldn't sell it.

Now, beyond reach of sense or reason,
His life walks in a glacial sleep
For ever, since he drank that cup
And found it poison.
He's one more ghost, engaged to keep
Eternity's long hours and mewed
Up in live flesh with no escape
From solitude.