A ritkás napfény éppen megrekedt
szobámban, az ablak peremén,
átbukott a lomha szürkeségen,
s most ott pihen a fal egy boltívén.
(igaz mese − Mirának)
Elsőként a liszt került a tálba,
vizsla szemmel ha már átszitálta.
− Úgy… gondolom-formán –
a liszt súlyát csak így kommentálta.
A kályhán csuporban langyuló tej várta,
hogy cukros élesztő kerüljön
torkába, és tál-középre, a kis
mélyedésbe csipetnyi só, porcukor
kísérje: édes legyen, hogyha szilvalekvár
nem maradt már tavalyról a fánkra.
Egymás mellé dobált szavak
vigyorognak kajánul vissza rám,
egyenes mentén is részegülten
dülöngélő mondatok próbálják
kordában tartani kilengéseit
széthulló gondolataimnak.
Minden reggel
kegyelem nekem
veled idegenben is
felkelni szerelmesem
lehet ez tenger melletti hely
de veled egy idegen
kicsi szigeten is mindig elleszek
(mint egyszer is:
egy szerelmes kikeleten
egy messzi tengeren…)
egy intő szó − már halkuló −
apád örökkévaló − a régi
meghitt csendből fakadó −
szép szava maradt
Álmodtam néha szépeket
ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak újra és újra keserű
csalódottság-szülte könnyeket
kértem kegyelmet számtalanszor
sírva esengve vádló miértjeimre
− nincs válasz azóta sem
mégis néha még kapaszkodom
elúszó nádszálként semmibe hajló
álmaimba
(álom, közhelyekkel)
Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző: makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt nemesedjünk általuk,
reményeinkért végül magamat
áldozom.
Ma még a fényre árny vetül,
holtak emléke menekül velem,
hideg szobor - viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson legfeljebb
könnyes lenyomatom hagyom…
Foszló anyag vagyok: múlt
és jelen nélkülem rohan tovább.
Azt hittem, hogy mindig kék a tenger,
ha pirkadatkor ráolvad az ég,
hogy egyesülnek hajnal-ébredéssel,
és megszületik nászukból a fény.
Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhítatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derűs, szép, földi életet.