Egy délután majd gyérül még a fény,
és fáradt földjeinkre úgy terül a tél
hófehér lepellel, tisztán, fényesen,
mint első éj jogán
büszke földesúrra váró
riadt, szűz arára
óvó félhomály,
hogy rejtse könnyeit,
bús báját, s bánatát.
Pirosló fényárban élheted
Irgalomból nyert létedet.
„Látni a földet, látni, csak egyszer,”
mielőtt végül majd betakar,
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
(fiamhoz - a hóvirág elé)
H allgatom a csendet
Ó rák napok telnek
V ágyódó
I mámmal
R eszkető könnyű némaságban
Á tvirrasztott éjek
G ond-szőtte magánya suttogja emléked