illattá vált a múló
időben
csenddé alkonyuló
emlék
legyen ma ünnep
sírni is szabad
hogy megtörje csöndünket
a végső
közös akarat
Ziháló mellkasban
ritmus remeg,
ritkul a szívdobbanás,
megriadt csend csitul
- néha fáj néha szúr -
… mi ez a lárma?
leült közénk a némaság
néztük a tengert
órákon át hallgattunk hosszan
míg a víz fölött ébredő nap
fátyol-fénnyel álmosan
ránk köszönt
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözött
Mama! A család szíve vagy,
minden mosolyod szívverés,
de beteg a szív, üteme fárad,
erein kihajt a szenvedés.
látni a tengert
csak egyszer még
várni a parton
a napkeltét
esténként
hogy belépett a házba
csak rápillantott
a fonott vesszőkosárra
s a riadtan moccanó
pár félholt fahasábra:
elég a tüzelő mára - nyugtázta -
és hangjára
halkan visszaduruzsolt
a kályha
Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.