ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Szerencséje volt, még épp végszóra ért a genovai pályaudvar pénztárához, így hát hallhatta, hogy Giuseppe Verdi Milánón át Velencébe vált jegyet. Amikor az agg maestro visszafordult kezében a jeggyel, meghökkentően kék szemének egy pillantása találkozott Vincenzo tekintetével, de hamar tovább is siklott onnan: a maestro nyilvánvalóan idegennek tekintette, nem ismerte föl őt.

A következő napokban Giacomo tovább álmodozott szerelmeiről, meleg asszonyi testekről. Képzeletében sorra bukkantak elő az egykor ölelt nők: Imer Teresa, a kis komédiáslány, kit egy előkelő, öreg kéjencnél ismert meg, és ki hol eltűnt, hol újra fölbukkant életében kedves, fitos orrával, hetyke mellecskéivel, sikoltozó, hörgő élvezetével.
Fölbukkant álmaiban egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátnője, marchesa Giuliana.

Prológus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzók, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából: mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.

„barackszínű ruhában alszik
a félig se felnőtt barackfa alatt,
amit én ültettem neki az este,
hogy élvezze, ha reggelig marad,
ezt a különös, új harmóniát,
amikor lenn, a fűben ébred…”
(Őz Zsolt)

Párizs-éjben, padlásszoba rejtekében, kényelmes, nagy terpeszkedésben mezítelen pár hever: egy huszonhárom éves férfi és egy majd harminc éves nő. Ablakuk alatt az éj-mélyi Párizs tetőrengetege terülget.

A flaszterról egyenesen visz be az út, a szegényes tanyába.
A valaha jobb napokat látott, mára már szinte düledezőfélben lévő épület Józsi bácsi otthona. Egyedül él itt a falu közelében, már tizenöt éve. Asszonyát valami nyavalya vitte el, hát itt őrzi az emlékét.

Jani a fülesvöcsök hátát egy kőnek vetve nézegette a karmait, miközben kényelmesen haldoklott. Lábain a bőre repedezett a vénségtől, s tényleg úgy nézett ki, mint a kenyérhéj, vagy a frissensült bejgli, amin csak véletlen bukkant fel foltok gyanánt a babakori eredeti halványsárga szín.