Bevezetés: a halál
Kék villanás volt csupán és sárga dörrenés, fekete robbanás: aztán a csönd, a mélységes mély. A fölkavart, meggyalázott erdei út újra hallgatott, fülelt. Az erdő megrémült fái ágaikkal kapaszkodtak az égbe, és utat nyitottak a távozónak arrafelé.
Ennyi volt az egész: erdei út, száguldó autó, fék visongása, kék villanás és sárga dörrenés: fekete robbanás.
És vége lett.
Kedves Nézők! Itt állunk az Amazonas-menti Metálkék toxin sivatagban. Valami olyant láthatnak, amire… szerintem nem is kíváncsiak. Itt állok,... pillanat... előveszem a jegyzettömbömet.
(Az első rész foglalata: E.T.A. Hoffmann - ez a csodalény: Költő, Zeneköltő, röviden: Zseni - egy berlini korcsmában elmeséli élete legnagyobb szerelmének történetét a korcsmalakók kérésére. Ekkor - 1822-ben - a Költő már nagy beteg.
Megöli a bánat. Fátyolosan ködlő, száraz lombú erdők, bágyadt, mosolytalan sikolyával, sötéten kúszik az ég felé, hogy legalább egy pillanatig -gyertyaláng-, sötét árnyékarcából, mint elfáradt bábból, kihúzza a pillangót.
Az 1822. esztendő meleg júniusának huszonharmadik napján, alkonyattájt, lassan nyílt a berlini Luther-féle pincekocsma sárga-feketére festett tölgyfaajtaja, és egy bal kezére, jobb lábára kacska-béna férfi lépdelt lefelé a hat lépcsőfokon.
A férfi - Ernst Theodor Amadeus Hoffmann – sok meghurcoltatása és egy rejtélyes, orvosok által meg nem nevezett betegség következtében – két esztendeje fokról-fokra bénult meg lassan, de a boroskupát emelni még tudta.
- Mi van te leánka? Olyan piros az orcád, mért nem játszol a többiekkel és bubázol, ahogy szoktál? Jer ide, lám mi van veled! Este óta nem es ettél semmit, ejsze megehültél, vaj mi? Mutasd magad! Uramatyám, tüzel a homlokod! Gyerünk gyorsan, ahajré bé az ágyba!
- Édösanyám, még dél sincs, nem akarok lefekünni! -szabadkozott az alig öt éves kislány.
- Nem baj leánka, majd altatót dúdolok a fülecskédbe és már aluszol es.
„Nincsen már barátom,
gyötör a magányom,
a zene csak elszomorít.
Ha jő a halálom,
csönd-óvatos lábon,
boldog leszek, ha
megnyugszom én.
Ó, az én életem,
mennyi kín, gyötrelem,
s még azt hiszik boldog vagyok.
De jő már a halálom,
csönd-óvatos lábon, s
boldog leszek, ha
megnyugszom én.”
Giacomo Puccini verse
- Aladár, te is látod? Ketten is vannak! Ilyen eszméletlen szerencsém kislány korom óta nem volt, ha belegondolok még akkor sem. Mindig csak egyel találkoztam.
- Nem értem Lujza drágám heveny gerjedelmedet. Vigyázz, nekimegyünk a járókelőknek, túl sokat hadonászol, még bajba kerülünk!
- Elhallgass Aladárok szégyene! Nem látod, a szerencse duplán közeledik, én erről le nem maradok! Hogy is kell? Már nem emlékszem, olyan régen csináltam utoljára...
- Frontátvonulást mondanak az előrejelzők holnapra, csak azt nem tudom, hogy kis, vagy nagy frontot. A kicsi front nem gond, ott viszonylag kevesen pusztulnak el. A nagy esetében úgy hullanak az emberek, mint szúnyogirtásban a zümmögők.
- Emlékszem, mikor hazajöttél sok mindent meséltél az átvonulásokról. Szerencséd is volt, mert ellőtték az eszedet, így aztán leszereltek.
Egy kis földrajz
Hol eheted degeszre magad?
(Szegeden)
Mik vannak Keresztúron?
(Rút szerek)
Ida hegyén hullt a hó,
így jött létre ….(mely állam?)
(Idaho)
Utca sarkán cica: go!
Ez a város …..(Na, melyik?)
(Chicago)