Senki, igazán senki sem tudta Efézusban, hogy a fiatalember honnan érkezett.
Egyesek váltig állították, hogy egyenesen az égből szállt alá egy éjjelen; megint mások azt mondták, hogy ugyan már, csupán a szomszéd városból jött egy kora hajnalon, mikor Efézus lakói még épp másik oldalukra fordultak; voltak, akik meg is esküdtek rá, hogy egy másik Univerzumból jött, dimenzióutazó, nem más.
Szép új lakásba költözött Döme. Épp a felmérő –első-, még nem egészen a beköltözés teljességét magában rejtő látogatással bíbelődött, a rácsodálkozással!Örült, hogy végre saját fészkét, nem toronydaruk keretezte, biztonsági, látásgátlók mögül teheti. Ilyenkor még semmi nem tökéletes. Bokáig gázolt az olajos sárban, tégláról téglára lépkedve, majd megállt és felpillantott. Kisebb hideglelés rohant át rajta, megszédült, de ebben a pocsolyában nem szeretett volna elesni.
A Nap megébredésével egy időben ő is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra előtt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ő is.
A Bikában.
- Anyu, már a 25-öt is betöltöttem. Kihúzom hát magam előtted és bejelentem, hogy Iduskával szeretjük egymást.
- Ó de boldog vagyok édes gyermekem - húzta enyhén jobbra az ajkát az édesanya - örülök az örömödnek, ha gondolod csinálok egy jó kis madártejet így este lefekvés előtt, hogy kiteljesedj az örömben.
- Anyu, feleségül veszem Iduskát, megegyeztünk!
- Ahogy gondolod édes gyermekem, hiszen nekem e te boldogságod a legfontosabb.
Mondta az anyja és hirtelen olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna.
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás -
1842. július másodikán - szombati napon - egy csekély pénzen föladott hatalmas faláda döcög a Civitavecchiából Párizsba vezető országúton, és már a világ fővárosa felé jár.
Párizsban elhalad a montmartre-i temető mellett is, ahol a falnál elfeledett sír álmodik, rajta szűkszavú fölirat a halott szándéka szerint:
„Arrigo Beyle, Milanese: visse, scrisse, amó.”
Vagyis:
Valamikor régen, réges-régen, Budapest is ifjú volt, és szertelen.
Legalább is én így emlékezem.
És azokban a múlt időkben akácillat derengett fel május hó elején, aztán hárs és olaj is; korábban az édes lonc illata szállt a Város fölé langy éjszakákban.
Már kora áprilistól vagy a Dunapart, vagy a Várhegy felé vonultunk mi tizenévesek: letelepedtünk hol a parti lépcsőkre, hol a pirosra festett, de kopó-színű padokra, és csak ültünk.
- a Főkaputól balra, észak felé -
Ma tehát balra fordulunk a Kaputól, és elmegyünk egészen a Sírkert északi faláig: ez jóval közelebb van, mint a déli.
Elhaladunk az első világháborúban meghalt katonák sírjai mellett: egészen elképesztő, milyen sírokat látunk.
Gogó mellett, hat négyzetméteres, semmivel berendezett teljesen sötét szobájában megszólalt a telefon. Olyan igazi régi, kurblisból átalakított, ami azért sem volt hajlandó feladni. Tette a dolgát, akár biciklipumpát is rá lehetett volna szerelni, akkor sem romlik el. Gogó odanyúlt, felemelte a beszélőt és mielőtt annyit mondhatott volna "igen, tessék", egy erélyes hang ráparancsolt.
- Dögölj meg!
József Attila sírjánál
„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”
Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a „köröndön”.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne?
A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé
Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.