ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Az első rész foglalata: E.T.A. Hoffmann - ez a csodalény: Költő, Zeneköltő, röviden: Zseni - egy berlini korcsmában elmeséli élete legnagyobb szerelmének történetét a korcsmalakók kérésére. Ekkor - 1822-ben - a Költő már nagy beteg.
Meséjéből kitűnik, hogy 1806-ban hősünk Velencében megismerte Giulietta Padovana énekesnőt, és szerelmi viszonyba kezdett ama Lánnyal. Hogyan is sejthette volna, hogy Giuliettát bűvbájoló hatalmánál fogva markában tartja ser Dappertutto mágus és varázsló, és hogy ez a hamis lovag - pokolbéli gazdáinak parancsára - lelkeket gyűjt a földi világból, mely lelkek aztán haláluk után az alvilágba kerülnek.
Közben pedig Hoffmann lassan beleőrül abba, hogy Giulietta – a drága Giulietta – furcsa föltételekhez köti szerelmük beteljesülését. Beleőrül a vágyba…
Egy szép nap alkonyán főhősünk kedvese otthonába, egy estélyre siet, hol is jelen van a lány egykori szerelmese - és Hoffmann nagy ellenlábasa - Hans Schlemil is…
És persze ott van a Mágus is.)

A bemutatásokon túlesve egy ablakmélyedésbe húzódtam, pezsgőspohárral kezemben, és onnan néztem a társaságot, de főleg gyönyörű Giuliettámat. Kecsesen okos csevegés tompított moraja hallatszott mindenfelől, a nagy terem minden pontjáról, és a szomszédos szobákból, termekből is.
Hans Schlemil állt mellém, rám köszöntötte poharát, aztán halkított hangon azt mondta: „Fogadjon meg egy jó tanácsot barátom, egy baráti tanácsot. Kapja magát, menjen ki a kapun, sietve, vissza se nézzen! Utazzon el bárhová: haza, vagy Párizsba, akár Rómába, de minél messzebb utazzon Velencétől, amíg nem késő.”
”Ó, persze!” – válaszoltam gúnyosan. – „Baráti jó tanács, igaz? Nem is féltékenységből fakad, igaz?”
Schlemil rám nézett, és azt felelte: „Higgyen, amit akar! Én komolyan beszéltem! Meneküljön innen, barátom, míg teheti!”
Még a könyököm is megfogta, hogy a palazzo kapuja felé irányítson, én azonban elrántottam magam, és odébb mentem.
Bár tudtam volna, miről beszél, bár hittem volna neki! Bár!
Közben a nagyteremben, az ott álló zongora körül heves, izgatott mozgolódás támadt, aztán kivált a csoportból Giulietta, két kezét kitárva jött felém, és így szólt: „Jöjjön barátom, jöjjön! Azt akarják, hogy énekeljek, önnek kell zongorán kísérnie!”
A pokol fenekére is mentem volna én vele, hogyne mentem volna a zongorához, melynek kottatartójára – elégedett örömömre – Sellő című operám partitúrája volt téve, egy szép áriánál kinyitva.
Miközben áhítattal hallgattam, amint saját áriám száll föl Giuliettám édes ajkairól, és boldogan játszottam alá a kíséretet, többször rápillantottam, és ilyenkor tekintetünk mindig találkozott: vagyis ő meg engem nézett, és ez szárnyalóan boldoggá tett.
Az ária végeztével besöpörtük a dicséreteket, és amikor elültek a lelkesedés hangjai, és a társaság ismét kisebb csoportokra oszolva folytatta a csevegést, Giulietta belémkarolt, és magával vitt egy távolabbi, csöndes kis szoba felé. Még gyorsan üdvözölt egy későn érkezőt, valami Pitichinaccio nevű ifjat, be is mutatott neki sietve: mellesleg a fiatalember inkább gúnyos, lesajnáló, mint irigykedő tekintettel kezelt velem (kézfogása undorítóan lágy és nyirkos volt), aztán mentünk a kis helyiség felé.

Beléptünk, én rögvest átöleltem, és számmal száját kerestem, aztán szép nyakát, de – ahogy máskor is – Giulietta elvonta magát ölelésemből, és türelemre intett.
Ekkor térdre borultam imádottam előtt, combjait átfontam karjaimmal, fejem puha ölébe fúrtam, és lázasan lihegtem: ”Bocsásd meg Madonnám egy kétségbeesett ember jajszavát! Azaz hogy rá se hederíts: ugyan, melyik uralkodónak föladata, hogy törődjék vele, miként pusztulnak el rabszolgái? Belátom: mégis csak irigylésre méltó sors az enyém, hisz minő leereszkedés már az is részedről, hogy vesztemet okozod?! A halál, melyet szánsz nekem, örömömnek lesz forrása. Igen, a halál. Mert szeretni annyi, mint ráébredni, hogy két lélek egymásért teremtődött, ennélfogva ha az egyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, mi más marad számára, mint a halál? Mi más marad számomra, mint a halál?”
Giulietta most könnyedén megsimogatta fejemet, és hízelgően szólt: ”De hát nem kell meghalnod, bolondos szerelmem! Szeretlek én is téged, és tiéd is leszek, ha bebizonyítod, hogy igazán szeretsz! Teljesíted-e egy kérésemet?”
Talpra ugrottam, mint ki mindenre elszánt, harcra, győzelemre, vereségre, halálra, s úgy kiáltottam eszemet vesztve: „Bármit madonnám, bármily kérésed legyen, vedd teljesültnek!”
A szobában, ahová magával vont, mindössze egy kis asztal meg egy szófa állt bútor gyanánt, azonfelül egy hatalmas velencei tükör, nyilván Murano valamelyik üveggyárában csiszolt, díszes, káprázatos keretű. Madonnám most ez elé a tükör elé vezetett, ő mögém állt, és úgy beszélt hozzám a tükrön keresztül.
”Látod-e magad, barátom, látod-e magad a tükörben?”
Rábólintott tükörképem, mire ő folytatta: „Csak kép, ráadásul megtévesztő kép, melyen a valóság oldalai összecserélődnek. A valóság itt van…” – súgta-búgta a tükörbe, és vállamra tette mindkét kezét. – „Föl tudnád-e szerelmemért áldozni ezt a látszatot, le tudnál-e értem mondani e megtévesztő, talmi tükörképről?”
Felé akartam fordulni, hogy magyarázatát kérjem rejtélyes szavainak, de nem engedte. Két könnyű kezével visszafordított a tükörkép felé, és továbbra is a tükörképemhez beszélt tükörképe.
”Add nekem a tükörmásod, ezt a semmi képet, és a valóságos Giuliettát kapod cserébe! Ennyit kérek csak tőled, barátom…”
Nem is értettem egészen suttogó szavainak értelmét, nem is hittem egészen, hogy önszántamból elajándékozható a tükörképem; azt tudtam csupán, hogy mindennél jobban vágyom Giulietta édes csókjaira, ölelésére, rábólintottam hát kérésére.
A lány most levette vállamról könnyű kezeit, lassan emelni kezdte mindkét karját, előbb oldalsó tartásba, majd még tovább, egészen a fejem fölé.
Kecsesen, könnyedén, bájosan emelkedtek fölém karjai, mint ki spanyol fandangót táncolni készül, közben erősen tükörképem szemébe tekintett tükörszeme. Én is a tükröt néztem…
Már egészen fölém magasodott ez a karcsú, szép alak, fejem fölött tartotta magasra nyújtott kezeit, aztán egy gyors, váratlan mozdulattal lehullottak karjai mögöttem, és…
És tükörképem eltűnt.
Ugyanebben a pillanatban a nagyteremből tisztán áthallatszott a cavaliere mágus nevetése: gúnyosan, hangosan, harsányan, borzongatóan nevetett.
A tükörben már csak Giulietta látszott, de őt sem láttam sokáig: ájultan omoltam össze.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem ájulásban, perceket-e vagy órákat? Az utóbb történtekből vélem csupán, hogy nem lehetett csekély idő.
Mikor magamhoz tértem, a tükörszoba már üres volt, Giulietta elment, ott hagyott; ígéretét nem tartotta be, nem lett, nem akart az enyém lenni.
Kibotorkáltam a nagy fogadóterembe, de az is üres volt már: a vendégsereg eltűnt, kísérteties csönd honolt mindenütt. Csönd és nagy üresség kongatta a tágas palotát.
Valami, valami nem is tudom hanyadik érzékem azt súgta, hogy még megláthatom Giuliettát, ha elhagyom ezt a kísértet-palazzót, hát így cselekedtem. Kifutottam – lélekszakadva – a piazettára…

Utolsó pillanatban, utolsó lélegzettel érkeztem a riva del’Olio lépcsőjéhez. Giulietta Pitichinaccio karjaiba simulva már egy gondolában ült. A gondolás a rio olajzöld vízébe merítette evezőjét, a gitáros megpendítette hangszerét, és belefogott egy barcarolába; a gondola tovasiklott a rión…

*** ***

Hoffmann mester itt befejezte történetét; az emlék, mint barnamedve a juhot letaglózta, mancsának súlya alatt a költő leborult az asztalra, és hosszan, sokáig úgy maradt.

Másnap aztán el sem ment a kocsmába: volt, aki észre sem vette, volt, akinek hiányzott, és kérdezett is felőle.
Ezeknek aztán hiányzott hosszan még, mivel két nappal a fent leírt kocsmai történések, kocsmai mesélés után – 1822. meleg júniusának huszonötödik napján - Ernst Theodor Amadeus Hoffmann szívét elérte a titokzatos kór, a lassú bénulás, és meghalt.