ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Prológus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzók, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából: mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Ki tudja? Tán jól járt Velence? Mert az a bizonyos nevezetes 18. század két helyen a legédesebb: Párizsban és Velencében. Csakhogy Párizsban az az édesség már erjedni kezdett, nemsokára forr majd, kiforrja a forradalom borát; Velencében viszont megállt az édesség, mint a télire fölfüggesztett szőlőfürtben, mint a malagában; megállt, nem forrt tovább. Aszalódott Velence édessége, tömör, nagyszerű, sűrű édességgé.
Talán egyedül a tekintetes Consiglio és talán a dózse érzékelte, hogy Velence már nem a régi, ezért féltékenyen ügyelte hatalmát a Város felett.
És ezért hozta létre még az előző században az Állami Inkvizíciót, mely aztán olyan népes besúgóhadat épített ki, mely soha azelőtt a történelem csűrcsavaros menetében nem volt.
Az inkvizítorok kémeik, besúgóik jelentései alapján ellenőrizték a magát nagyhatalomnak álmodó valójában kis várost.
Miről szóltak e feljelentések?
Bármiről. Szerencsejátékokról Murano szigetén, éjszakai ivászatokról a Lidón, polgárasszonyok, nemes hölgyek, apácák szerelmi kalandjairól, aranycsinálókról, Bölcsek Kövét keresőkről, szabadkőművesekről, miegyebekről. Bármiről, mert a tekintetes Inkvizíció minden velencei polgárról mindent tudni akart.
Így történt…

Miközben a Tízek Tanácsának terméből - az inkvizítor faggatózása és az ítélet után - a canale fölötti hídon átvezették az Ólombörtönbe, Giacomo egyáltalán nem szomorú, vagy elkeseredett volt, hanem dühös.
De nagyon.
Olyan dühös, hogy dühe ott zakatolt és zúgott halántéka mögött és a nyakszirtjén, és a szívében nőtt harag már-már a szájáig ért.
„Ó, az a gyalázatos delatore, az a birbone sporco! Ördög bújjék a rohadt bőre alá!”
A dolog úgy állt, hogy a kihallgatást egészen addig fölényesen tűrte, míg nem az Inkvizítor elébe tárt két feljelentést: e feljelentésektől veszítette el Giacomo lelki békességét, meg a szabadságát is.
Az egyik elébe tárt feljelentésben – többek közt – ez állt:
„Zorzetti apát úr szerint ezen illetlen szatírák szerzője Giacomo Casanova, aki feltűnési viszketegségből juttatja ezeket a szatírákat a nemes urak kezébe, és azt hiszi, ezzel érdemeket szerez magának, holott a nemes urak szélhámos, haszontalan fráternek tartják.”
„Én? Még hogy én szélhámos és haszontalan fráter?” – dühöngte agya a kérdést.
És még a folytatás!
„Miután a legutóbbi szatírát sokáig hiába kerestem, Francesco Siviglia útján kérdeztettem Casanovát erre vonatkozólag, és Casanova megígérte, hogy Siviglia megkaphatja tőle a szatírát, ha elmegy hozzá és lemásolja.”
„Siviglia?” – csikorgatta Giacomo magában a nevet. – „A barátom, Siviglia?”
És noha nem látta a feljelentő nevét, de ezen a ponton már pontosan tudta, ki volt a delatore sporco, aki följelentgette őt: Manuzzi, az a rohadék Manuzzi.
Ő volt, bizonyosan. Ő, akivel éjjeli órákon járták a szép Város calléit, trattoriáit, ő, aki Giacomo borát itta, ételét ette.
Elviselhetetlen gondolat volt, elviselhetetlen.
Aztán még egy beadványt tárt elé az Inkvizíció elnöke, ez még aljasabb, még elrettentőbb volt, és igazán keserű csalódást okozott Giacomo Casanovának.
„”Minthogy abban a kitüntető megbízatásban részesített engem a Tekintetes Inkvizíció, hogy nyomozzam ki, ki légyen valójában ama híres Casanova, tisztelettel jelentem, hogy Casanova egy színész és egy színésznő egyszerű gyermeke, nem nemes ember, noha annak adja ki magát. A közvélekedés nagy cselszövőnek tartja, ért hozzá, hogy kihasználja az emberek hiszékenységét, és szívesen él hol ennek, hol annak a nyakán, és más rendes foglalkozása nincs is.”
„Én? – zúgatta fejében dührohamban a kérdést Giacomo. –„Én nem vagyok nemes, én élősködöm mások nyakán? Hát ki volna más úr, széles e határban?”
A dührohamon kívül egy kérdés is ott zakatolt, zsibongott Giacomo tudatában: miért? Miért árulták el, miért kémkedtek utána, miért mocskolták őt a „barátai”, miért?
A választ – egyelőre – nem lelte.
Nem lelte, pedig olyan kézenfekvő volt, olyan egyszerű.
Mind eközben a börtön tetőterébe, a nevezetes ólomkamrákhoz értek, és ott a kísérők egyike - nehézkes kulcscsörgetés, ajtónyikorgás után - kinyitotta a cellát, és betaszította Giacomót, aztán rögvest bocsánatot kért tőle: hiába, no! Giacomo Casanova, az Giacomo Casanova, még a pokolban is az lesz. Mert, hogy oda jut egykor, az nem kétséges.
1755. június huszonötödike, pénteki nap volt, amikor Gian Girolamo Giacomo Casanova az aranyosan fénylő életből váratlanul az Ólombörtön sötét padlójára vettetett, és az Inkvizíció titkára az alábbi bejegyzést tette egy lap aljára: „Minthogy Giacomo Casanovának gonosztettei, különösen szent vallásunk gyalázása, ő excellenciáik tudomására jutott, Casanovát elfogatni és az ólomkamarákba csukatni rendelték: a mai napon nevezett Casanova az ólomkamrákban töltendő öt évi börtönre ítéltetett."

Sötét, szomorú lyuk volt Casanova börtöne: ágy nélkül, szék nélkül, asztal nélkül, a börtön emeletén, az ólomtető alatt, ahol tűrhetetlen, kibírhatatlan volt a hőség, és az első két napon egy lélek sem jött be hozzá.
Az ordítozástól, a kétségbeeséstől kimerülve elterült a padlón, és úgy feküdt ott, mint egy ájult. Tudj’ Isten: tán az is volt.
És félálmodott…

Ó, nem! a börtön ólomkamrája igazán nem az a hely volt, ahol a fogva tartottak gyakran merültek volna álmodozásba, kivéve Giacomót, kinek valójában soha, semmi kapcsolata nem volt a valósággal, a külvilág jégverésével; annál több a maga álmodta világgal.
Álmodozása Giacomót visszavezette oda, abba az életbe, melyben a legotthonosabban mozgott: szerelmei világába.
Giacomo rendkívül szerencsés volt, mert dacára, hogy szülővárosában - gyönyörű Velencében - az idő tájt céhük volt a kurtizánoknak, a fiatal Casanovát nem kurtizánok tanították meg áldozni a szerelem oltárán, hanem két bájos, szeretetreméltó nővér, a huszonhét esztendős Nanetta és a húsz éves, gyönyörű Martina, akik - maguk is felfedezői a szerelmi gyönyöröknek - boldog szenvedéllyel adták oda magukat az ifjúnak.
Az első alkalomról álmodott most Giacomo, az ólomkamra szörnyű, magányos csöndjében.
Látta magát, amint átsétál Velence túlsó, Zanipolo melletti kikötőjébe a fondamenta di San Felicén: a lagúnák mozdulatlanul aludták zöld álmukat; látta, ahogy átviteti magát Muranóra, végigballag az álmodó riva Lungán, a főfolyam canale Grandét idéző „s”-alakú kanyarulata mentén, az oroszlánfejű kopogtatóval bekopog a narancsszínre festett ház kapuján, és belép a hűvös kapualjba a cselédlány bólintására. Aztán fölmegy az emeletre, és benyit a fürdő-helyiségbe.
Az idősebbik testvér épp a fürdődézsába készülődött, most bújt ki földig érő, vastag, sötétlila ruhájából: alulról fölfelé húzta le magáról, éppen abban a pillanatban, mikor Giacomo belépett a feredőző szoba párájába.
Casanova tekintete végigpásztázta a táruló gyönyörűséget, éspedig a lány karcsú bokáitól indulva fölfelé. Megbámulta kerek térdét, teltívű, szép combjait, aztán combjának közén a sötét háromszöget.
Most, az emlékkép hatása alatt is elmerengett mosolyogva, és emlékezett: „Csak álltam, csak ámultam, bámultam, míg Nanetta meg nem szólalt: ’Hisz Ön bámészkodik! Kérem, forduljon el!’
De erre aztán nem voltam kapható, sőt, miközben ellen-vénuszként belébújt a vízbe, mögé léptem, mögé telepedtem, és finom mozdulatokkal simogatni, dörzsölni kezdtem nyakszirtjét, hátát, és ő kéjesen hümmögött.

Kicsi idő után magára hagytam, és a hálószobába mentem, hová ő is várandó volt, de ahol most csak gyönyörű húgocskája, az ifjú Martina várt rám: ott feküdt mezítelenül, miként egy szendergő Aphrodíté, szemérmesen zárt combokkal. A hófehér ágytakarón, a zárt spalettákon kívülről átderengő fényekben sejlett tojáshéjszínű bőre, és ami ott nékem látni adatott, ahhoz nem is kellett több fény. Mellételepedtem, gyöngéden fölhúztam térdeit, majd vontam kissé széjjel, hogy fürjecskéje kitáruljon, és én csodálattal csókolhassam. A combtövek között ujjnyi széles kagyló nyílott a dúsan göndörödő ében szőrzet közepette. Soha nem tudom elfeledni azt a testet, miként nővérét sem, aki nem sokkal utóbb lépett a hálószobába, ahogyan anyja szülte, oly szépségesen, ártatlan-bűnösen. Mellénk telepedett a nagy, baldachinos ágyra, és én két álom fogságában vergődve bámultam, hol egyikre, hol másikra.
A nővérek most elterültek az ágyon, egyik is, másik is pucéran, szétvetett lábakkal, és én csak örvendtem, hogy ily sok eszük van.
Négy kerek, vörösesbarna folt volt melleik bimbaja, két sötét, göndör háromszög futott szeméremdombjuk lejtőjén: két zenélő kagylóra emlékeztető, halovány-rózsaszín, lilába hajló szeméremajak hívogatott, csábított, fekete nyílás vezetett mélyükbe.
Lerángattam ruháimat, és hol ennek, hol amannak ölébe estem mezítelenül, nem kéretve magam.

És csókoltam őket, és öleltem őket fulladozva; és akkor állapítottam meg először azt, amit újra - meg újra megállapíthattam azóta: nincs két egyforma női kebel, nincs két egyforma szeméremajak. Minden nő öle, minden nő ölelése más, de minden nő öle, minden nő ölelése tébolyító, gyönyörűségbe, elfeledésbe veszejtő…”

A hosszas, töprengő félálom, a nap tömény eseményei végül csak kimerítették Giacomót: a földre hányt, bűzös szalmán mély álomba merült, de csak csekély időre.

Éjfél lehetett mikor felébredt.
Jaj, de mily borzasztó az az ébredés, mely a nemlétezés illúziójából ráz föl egy rabot. El sem tudta képzelni, hogy három órát töltött el fájdalom nélkül. Bal oldalán feküdt, és anélkül, hogy testét megmozdította volna, kinyújtotta jobb kezét, mintegy az álmodott nőket karjaiba zárva.
Valójában a zsebkendőjét kereste, melyet - úgy emlékezett – bal felől tett maga mellé a földre.
Tapogatózott: istenem! Mi ez?
Keze egy másik, jéghideg kézbe akadt!
Borzalom futott végig egész testén, és a haja égnek állt.
Soha életében ilyen rémület nem fogta el, sohase hitte volna, hogy így meg tudjon ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdt, gondolkozása és lélegzete is megállt.
Amikor egy kissé magához tért, arra gondolt, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzelete szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtotta a kezét - újra azt a jéghideg kezet érte. Megrémülve éles kiáltásban tört ki, és borzadva húzta vissza kezét. Nemsokára megnyugodni kezdett, és gondolkozni a dolgon.
Arra a következtetésre jutott, hogy mialatt aludt, egy hullát csempésztek mellé. Mikor idejött, még nem volt itt. „Egy szerencsétlennek a hullája lesz” - mondotta magában -, „akit megfojtottak, és most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár.”
Ez a gondolat magán kívül hozta: megvadultan ordított, és újra kinyújtotta karját a fagyos kéz után. Erősen megragadta, hogy a gyalázatos tettről teljes bizonyosságot szerezzen. Felemelkedett kissé, bal karjára könyökölt és akkor látta, hogy a fagyos kéz, melyet megragadott, a saját keze. Teste súlyától, a padló keménységétől, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érzőképességét.

- folytatás holnap -