(Saját fotó)
Kék színű a búzavirág,
kék szemű a Kökény cicád,
azúrkék a tiszta égbolt,
ha elpottyansz, fáj a kék folt!
Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!
A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,
Tudom milyen
fél uszonnyal úszni,
élni és vergődni
üvegfal mögött,
milyen, ha zord az ég,
s mikor a Nap végképp
szomszédba szökött
Festetlen falakra képzelem az eget,
sötét csatornákba csorgatom a fényt,
vakoknak rajzolok világlátó szemet,
siketeknek szerzek hallható zenét.
Szemünk összeér,
mint pókhálóhíd
íve túlsó parttal,
tekintetünk halk,
filigrán gondolat;
Legvidámabb szín a sárga,
hasonlít a napsugárra,
mosolyog a napraforgó;
a fény felé izgő-mozgó.
Gyakoroltál már
hunyt szemmel halált?
Érezted, hogy zárt kalitkában
csapkod az életed?
Láttál fekete képeket?
Ismered az érzést, annyira tudom!
(Anna Pavlova)
Csak lábujjhegyen járt
nálam a szerelem,
őszi avart talált
az épp- zsendülő fűben,
balettcipőben jött,
halk virágszőnyegen,
lila illatába
bokáig merültem,
Mutáns gyümölcskupac,
felfújt narancs-halom;
esetlen csendélet
műanyag asztalon.
*